Az írónő színes ruhában, frissen, fiatalosan érkezik a találkozóra az Auguszt Cukrászdába, ahol Csepeli Miklós és Kuttner György fogadja. Turnovszky Éva egyik könyvét hozza ajándékba, Miklós pedig egy 1920-as érettségi tablóval okoz meglepetést.
Az érintett időszakról itt olvasható bridzstörténelmi cikkünk. Itt pedig annak az írásnak az első része.
Miklós (miután átadta a tablóképet): Itt egymás mellett két csillogó szemű ifjút lát. Az ön édesapját, Turnovszky Endrét és az enyémet, Csepela Alajost. Éppen elvégezték a ciszterci rend budapesti főgimnáziumát. Később ez adta az alapját annak, hogy én is kapcsolatba kerültem Bandi bácsival. Minden kedden a bridzsmeccs előtt a Kőris utcában megkérdezte, hogy van apám. Tőle tudtam meg, hogy apámat Lojzinak becézték az iskolában.
Éva: Sajnos én nem ismerem apám ilyen fiatalkori emlékeit. Talán csak annyit mesélt erről az időszakról, hogy nagyon szigorú volt az iskola. Egy időben nem engedélyezték a versenysportokat, ezért ő titokban, álnéven indult néhány versenyen.
Miklós: Jó, hogy mondja. Ez is téma volt Bandi bácsi és köztem. Az én nagybátyám, Csepela Gyula is válogatott úszó volt, az ön édesapja –Turnovszky Endre – a 100 méteres gyorsúszásban ráadásul országos bajnok és csúcstartó is volt.
Éva: Apámnak a MAC volt az egyesülete. Ez a legrégebbi magyar sportklub, amelyet aztán 1945-ben hatalmi szóval megszüntettek.
Gyuri: Édesapja nemcsak úszóként, de bridzsezőként is a MAC-ot erősítette. A FÉSZEK–MAC rangadóról a híres Darvas Róbert tudósított 1935-ben. Éppen Bandi bácsi sikeres szlempartiját mutatja be az Európa-bajnok Cohen-Décsi pár ellen.
Éva: Apám egyidejűleg volt a MAC úszó- és bridzsszakosztályainak vezetője. Élt-halt a sportért, 56 mámoros napjaiban barátaival a MAC újraindítását tervezgették.
Gyuri: Könyve egy korábbi időszakról szól…
Éva: Főként a kitelepítések korszakáról. Velünk ez szinte napra pontosan, 70 éve történt. Én akkor 12 éves voltam. Kaptunk egy „hivatalos” papírt deportálásunkról, melynek indoka az volt, hogy mi a népi demokratikus államrendet veszélyeztetjük. Én is − gyermekkorom ellenére a nevem szerepelt a határozaton. „Kényszerlakhelyet” jelölnek ki számunkra, és egy napot kaptunk arra, hogy megváljunk addigi életünk minden tárgyától. Arról a napról van egy briddzsel kapcsolatos történetem is. Szüleim már nagyjából összecsomagoltak, amikor apám kijelentette, hogy a bridzskártyákat beteszi a csomagba, mert igazán nem foglalnak el nagy helyet. De erről anyám hallani sem akart, azzal érvelt, hogy „ne hívd ki a sorsot”.
Gyuri: És ennek akkor az ön számára volt jelentése?
Éva: Igen. Tudtam, hogy a bridzs egyfajta úri huncutság, ami nem fér bele az akkori keretekbe, vagyis értettem anyám felfokozott veszélyérzetét.
Gyuri: Úgy tudom, hogy sokszor a jobb lakások lenyúlása miatt került sor kitelepítésre. Az önök esetében mi volt az indok?
Éva: Apám a fővárosi közlekedési vállalatnál dolgozott hosszú időn keresztül. Végül, már jogi diplomával, titkárságvezető lett. A háború után a régi vezetőket elbocsájtották, egy villamosjegy-ellenőr lett a vezérigazgató. Apám el akarta kerülni a helyzetben rejlő veszélyeket, és nyugdíjba vonult. A lakásra sem vethettek szemet, mert azt korábban már kisebbre cseréltük, szintén elővigyázatosságból. Egy vállalati intrika utóhatása lehetett a kiváltó ok.
Miklós: És hova kerültek?
Éva: Mónosbélre, egy Heves megyei kis faluba, ahol egy szoba-konyhás, víz és villany nélküli, cselédlakásban éltünk egy másik házaspárral. Apám a helyi kőbányában dolgozott, én pedig az egy osztályos iskolába jártam. A szomszéd faluba is csak engedéllyel mehettünk. Nagyon sok élményem van abból az időből. És nem csak rossz! Megismertem a falu légkörét, nagyon tetszett.
Miklós: Hogyan rendeződött az életük?
Éva: Két évet töltöttünk kitelepítésben. 1953-ban hangzott el a nekünk nagyon emlékezetes Nagy Imre-beszéd, amit anyám csak „felszabadító beszédként” emlegetett. A valóságban ez annyit jelentett, hogy megszűnt a „röghöz kötöttség”, és nulláról ugyan, de újrakezdhettük az életünket. Apám csak fizikai munkát kaphatott, de még ehhez is kellett segítség. (Turnovszky Endre 1955-ben)
Miklós: Ez érdekes. Kik vállalkoztak ebben a vészterhes időszakban egy „gyanús elem” támogatására?
Éva: Ennek van valami köze a bridzshez. Apámnak volt egy fix partija, felváltva jártak egymáshoz, hogy hétvégenként egy délutánt bridzsezéssel töltsenek. Kovács Bélára és az orvos, Dániel Elemérre név szerint is emlékszem. Előbbi mérnök volt az újpesti gépgyárban, ott szerzett marós állást apámnak, majd első infarktusa után irodai munkát ugyanott. Miután apámtól megvonták a nyugdíját, ez biztosította családunk egyetlen bevételét. Később a Keil-testvéreket, Bálintot és Bénit tanította bridzsezni, hozzájuk is járt. Onnan – e parti tagjai közül − egy orvos segítette később rendszeressé váló kardiológiai problémáiban.
Gyuri: És ön hogyan kezdte újra?
Éva: A megkülönböztető X jelzés gyakorlatilag elzárt a továbbtanulási lehetőségektől, csak baráti segítséggel, és nem a kívánt intézményben szerezhettem érettségit. Szakmát azért tanulhattam, mert 1957-ben Magyarországon dühöngött a Heind-Medin(gyermekbénulás)-járvány és hirtelen rengeteg gyógytornászra lett szükség. Ezért még engem is felvettek. Innen indult a pályám. Ezt követően végeztem el a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát, majd utóbb az ELTE pszichológia szakát. Mindkét felsőoktatási intézménybe „harmadik nekifutásra” sikerült csak bejutnom. A szakirodalomban születtek tanulmányok arról, hogy mennyi hátrányt jelentett a pálya megszakítása, mennyi idő szükségeltetett az életpálya újraépítéséhez. Az én esetem átlagosnak mondható, mert nagyjából tizenöt évvel később értem el oda, ahova szerencsésebb pályatársaim.
Gyuri: Úgy tudom, hosszú és elismert szakmai életpálya áll ön mögött, ráadásul íróként egy újat is elkezdett.
Éva: Sok mindent átéltem, olyat is, amiről nem lehetett korábban beszélni. Furcsa, de igaz: az 56-os eseményekről, ha diszkréten is, de mindig lehetett szót váltani. Nemzetközi visszhangja is óriási volt. Nem így egy korábbi traumáról, az 51-es kitelepítésekről. Most, hogy időm engedi, megírom az ezzel és mással kapcsolatos emlékeimet. Kedvemet lelem az írásban, mert értelmes, hasznos tevékenységnek tartom. Szeretném, ha olvasnák a könyvemet a fiatalok, akiknek az abban foglaltakról szinte semmiféle információjuk nincs.
Miklós: Igen, a kitelepítésekről hallgatni kellett. A száműzöttek visszajöhettek, de legtöbbjüknek nem volt hova. A szomszédunk például egy üzlethelyiségre „cserélte” a villáját. A korábbi lakhelyét ugyanis már az új rendszer egyik kádere birtokolta.
Riporterek: Végül annyit kérdeznénk, hogy miként lehet megőrizni a fiatalosságot, a derűt, a könnyű lépteket, amit önnél tapasztalunk?
Éva: Jógával. Fiatalkoromban felfedeztem, abbahagytam, de később újrakezdtem. Nagyszerű egyensúlyt biztosít. Bárki, bármikor elkezdheti. A bridzsezőknek is ajánlom.
©2014-2024 Magyar Bridzs Szövetség
