Barion Pixel
HUEN

Kezdőoldal

Kovács Gergely - 2017. február 6.

Félévszázad bridzs, kétszázezer pont – hosszú beszélgetés Szilágyi Lászlóval

Több mint negyven évvel az első írásban megjelent interjúja után most nekünk adta a másodikat, már csak ezért is volt miről beszélgetni. Az apropó az volt, hogy a dunaújvárosi versenyen aratott győzelmével elsőként lépte át az örökmesterpont-listán a kétszázezres határt. A sikerek mellett szóba kerülnek a kudarcok – bevallottan sok volt belőlük –, jó pár bridzsszakmai kérdés, megtudjuk, miért nem játszott a budapesti Eb-n a lengyelek elleni kulcsmeccsen, és az is kiderül, miként lett belőle egy görög újságcikkben Szilágyi József néven felvevő egy olyan helyen, ahol sosem járt, egy olyan partiban, amit sosem játszott, de ami mégis az övé. Mi persze mindnyájan tudjuk a nevét: Szilágyi László.

– Te érted el elsőként a 200 ezer örök mesterpontot, többször voltál az elmúlt időszakban az év magyar bridzsezője, nemrég a Winkler Gáborral készített interjú felvezetőjében azt írtam, aligha van nála tehetségesebb bridzsező itthon, ez téged hogy érintett?
– Azt nem gondoltam, hogy miért nem én. Meglehetősen szubjektívnak tartom ezt a legjobb bridzsező dolgot…

– Legtehetségesebb.
– Legtehetségesebb, de akár mindkettőt. Garancia nélkül tudnék mondani két magyar bridzsezőt, akit jobbnak, tehetségesebbnek tartok saját magamnál. Az is lehet, hogy nincs igazam, az is, hogy igazam van, elképzelhető, hogy több van, nagyon nehéz ezt meghatározni. Mások biztos másként gondolják. Valamennyire lehet mérni versenyeredményekkel, de semmiképp nem objektív.

– Mi a két neved?
– Ezt nem nehéz kitalálni, Winkler és Dumbovich. Viszont azt, hogy jobb, nem úgy gondolom, hogy a bridzs minden területén feltétlenül jobb, mindkettő jobban játszik, mint én, és mindkettő rosszabbul licitál. De még egyszer mondom, ez csak egy vélemény.

– A licit inkább a munkásabb terület, nem? Mindkettőhöz kell adottság és érvényesül bennük a munka, de a licitálás az, amelyikben egyértelműbben kijön, ha foglalkozol vele.
– Valószínűleg így van. Mindkettejükről tudom, és nemcsak az interjúból, hogy keveset olvastak bridzsről, és nagyon sok jön náluk ösztönösen, Dumbovich esetében nem is igen volt miből megtanulni, hiszen amikor fiatal volt, borzasztó kevés irodalom volt elérhető Magyarországon. Hozzájuk képest sokat olvastam.

– Mi az adottság bridzsben, mi tartozik bele a tehetségbe?
– Ezen már sokat gondolkodtam. Hozzátartozik egy bizonyos matematikai háttér. Az ember azt gondolja, hogy a bridzs telis-tele van matematikával, nézzük csak a színkezeléseket, az szinte színtiszta matek, ennek ellenére az a sokéves tapasztalatom, hogy a matematikus bridzsezők átlagban nem játszanak jobban, mint a nemmatematikusok. Tehát valami trükk még lehet ebben a dologban. Vagy miért van az, hogy matematikus bridzsezők olykor nem játsszák meg a matematikailag alátámasztható esélyeket?

– És miért nem?
– Nem tudom.

– Pszichés magyarázata van, a tét van ilyen hatással? Vagy nem hisznek a bridzsasztalnál annyira a matematikában?
– A nyomás számlájára nem lehet írni, mert nem mindenkinek stresszes a bridzsezés, és nem minden helyzet stresszes, lehet társasági parti vagy edzés. Ha köpik ezeket az önmagukban matematikailag helyes dolgokat, attól még nem lesznek jó bridzsezők. Intuíció és pszichológia is van a játékban, ezt nem lehet megtanulni könyvből.

– Vannak a tehetségnek látványos megnyilvánulásai, de talán vannak rejtettebbek is: állóképesség, jó kommunikáció, lényeglátás. Mi még?
– Ha az eredményességet nézem, akkor azt mondhatom, hogy sokan vannak, akik olyan jól tudnak játszani, mint az említettek, de az összteljesítményt tönkreteszi a sok hiba. A legjobbak arányaiban lényegesen kevesebbet hibáznak.

– Miből jön a több hiba?
– Ezzel kapcsolatban van egy vesszőparipám, mégpedig az, hogy ahhoz, hogy egy versenyen érvényesüljön az ember tudása, nem elég, hogy megtalálja egy problémára a megoldást, hanem minél kevesebb energiabefektetéssel, ebből következően rövidebb idő alatt tegye meg. Elfogy a verseny végére az energia, ha nem képes arra, hogy kevés befektetéssel oldja meg ezeket a problémákat. Olyan ez, mintha adnék a kezedbe egy tárgyat, egyik oldalról nézve nem ismered fel, másik oldalról, profilból igen, akiben nincs meg az, hogy tudja, honnan érdemes nézni, az nem fog tudni hosszú távon jó eredményt elérni, még akkor sem, ha ne tudnál olyan bridzsfeladatot a kezébe adni, amit ne oldana meg egy hét alatt. Szükségszerűen kifárasztja magát a versenyen. Ha jó az állóképessége, akkor is, ha rossz, még hamarabb. Egy egyszerű példa. Célszerű lenne tudni minél hamarabb egy játszmában, hogy kinek hány lapja van az egyes színekből. Előfordulhat, hogy mondjuk felvevőként ki tudod úgy is számolni, hogy a bal oldali ellenfél lapját rakod össze, és úgy is, hogy a jobb oldaliét, de a kapott információkból könnyebben ki tudod számolni az egyikét. Ha tudod, kiét könnyebb, energiát spórolsz.

– Ez és más bridzses tudásod mennyiben saját forrás, mennyiben itthon, magyar versenyen, magyar cikkben szerzett tapasztalat, mennyiben külföldi?
– Ez a konkrét energiagazdálkodási tapasztalat saját, de nem gondolnám, hogy ez korszakalkotó gondolat volna.

– Licit, versenystratégia és más terén?
– Azt hiszem, leginkább saját erőből fejlődtem. Annyi általam tévesnek tartott anyag olvasható szerte a világon, akár neves könyvekben vagy folyóiratokban, viszont sokan ezt érthetően elfogadják, hiszen náluk tapasztaltabb, nagyobb nevű szerző állítja. Például az összes ütés törvénye. Teljesen humbuk, matematikai alapja nincs. Nem az alapelv rossz, hanem a számszerűsítés. Hasonló a go with the room, azaz egy nem egyértelmű döntésnél képzeljem el, mit csinál a mezőny, és játsszak aszerint. Ennek végképp semmi értelme. Ha én azt gondolom, hogy az én játékom sikeresebb, mint a népszerűnek gondolt megoldás, és meg is játszom, azzal semmi mást nem csinálok, mint növelem a szélsőséges eredmények számát az egyik irányban. Ez addig jó, amíg sok topszkórt írok. Meddig menjünk bele a topszkór-nullszkór döntésbe MP-versenyen? Egy sor következmény lehet egy töredék éles kontrájánál, lehet, hogy ezért csinálják meg, lehet, hogy később ezért nem kontráznak meg minket, lehet, hogy ha simán elbukik, már az is jó parti lenne. Sok minden lehet, de arra jó törekedni, hogy szélsőséges eredményeim legyenek, ha ebben sok a top és kevés a nulla. Tegyük fel, kreálhatok olyan helyzetet, hogy top vagy nulla, úgy tűnik, hogy nagyjából hatvan százalékban fogok benne jól és negyvenben rosszul járni. Ebből nekem hosszú távon hatvan százalék jön le, ez jó. De muszáj figyelembe venni, hogy mi történik, ha nem csinálom. Ha bízom benne, hogy jó eredményt hozna a tudásom miatt a nem szélsőségesített helyzet, akkor nem kéne belemenni. Ez fordítva is igaz. Ha rossz helyzetben vagyunk, akkor a nullát érdemes abban az esetben is megkockáztatni, ha ritkábban lesz belőle top, mert kicsi a veszteség, nagy az esetleges nyereség. Elég bonyolult, főleg azért, mert könnyű tévedni abban, hogy milyen eredmény várható a mezőnytől.

– Akár még nyílt lapokkal is.
– Még nyílt lapokkal is! A licitálás tele van ilyen döntésekkel. És attól, hogy az adott helyzetben ez a döntés valamilyen eredményt hoz, nem biztos, hogy az adott információk alapján maga a döntés is olyan lenne. Ez egyébként nagy nehézséget okoz a licitálás tanulásánál, a rossz eredményt nem feltétlenül rossz játék vagy licit okozza, és fordítva. Gondoljuk olykor, hogy az ellenfél hibázott, főleg felvevőjátékban gyakori, látom, neki mit kéne csinálnia, és úgy szövöm a tervem, hogy azt is fogja csinálni, csak éppen az ő szemszögéből lehet logikus, ha mást hív. Tegyük fel, IMP-játékban felvevők vagyunk. Amikor a játéktervet készítem, úgy helyezem el a lapokat az ellenfeleknél, hogy legyen esélyem teljesíteni. Találok egy jó tervet, baj, ha itt megállok, mert lehet, hogy jobbat, esetleg tutit ki tudok találni, ha tovább gondolkodom, csak senki nem mondja meg, hogy meddig kell gondolkodni. Szóval ez nehéz, de ha van hetvenöt százalékos tervem, azért próbálkozni kéne, hátha van még jobb. Fordítva is áll: ha reménytelen, azért nézzük csak meg közelebbről, hátha mégsem annyira az, és felvisszük ötről tíz százalékra az esélyeket. Ráadásul az ellenjátékosok hibázhatnak, vagy a szemszögükből racionális, de rájuk nézve rossz döntést hoznak. És ha kicsi a tiszta esély, akkor érdekes dilemma, hogy miben bízzak, a matematikai sanszban, vagy hogy az ellenfél nekem kedvezően játszik.

– Hány tanítványod volt összesen?
– Húha… Szinte biztos vagyok benne, hogy kétjegyű szám és nem három- a válasz. Mikortól számít valaki tanítványnak?

– Ha vett egy órát tőled.
– Egyetlen egyet? Mondjuk akkor sem mernék többet mondani, bár… Volt hamar lemorzsolódó tanítvány is, de sok a hűséges, hosszú évek óta meglevő is. Inkább mégsem mondanék számot, de hozzátartozik a kérdéshez, hogy sokan vannak, akik csak úgy odajönnek, és megkérdezik, hogy ebben vagy abban a helyzetben én mit csinálnék, és azt hiszem, tudják rólam, hogy nem hogy nem zavar, hanem szívesen segítek, akkor is, ha csak látásból ismerjük egymást. Sokszor csöng a telefon, hogy nézzem már meg, miért írja a GIB, hogy a bajnokságnak ebben és ebben a partijában annyit lehet ütni. Ez ráadásul nem olyan általában, hogy az ember ránéz, és tudja, főleg akkor nem, ha a másik hosszú idő alatt nem jött rá.

– Mi a legelterjedtebb és legrosszabb konvenció, amivel találkoztál a magyar mezőnyben?
– Ez nem könnyű... Legyen egy kiragadott példa. Az ellenfél 1 szan indulására ma már szinte senki nem játszik full természetes közbeszólást. Egyike a rossz makacsságaimnak, amiket sikerült leküzdenem, ugyanis régen azt gondoltam, hogy legyen minden természetes, a treff treff, a káró káró satöbbi, holott már akkor is volt mindenféle konvenció, más kérdés, hogy abban az időben az Astro volt divatban Magyarországon, és azt sem akkor nem kedveltem, sem most, a modernebbek hatásosabbak, de valószínűleg a tök natúrnál az is jobb. Abban az időben a Landytől is idegenkedtem. Mára mindenki játszik valami konvenciót…

– Dacára az erőfeszítéseidnek.
– Na jó, hát azok az erőfeszítések jó néhány évtizeddel ezelőtt voltak, nekem sem tartott sokáig ez a korszakom. Szóval játszanak valamit, Capelettit, Multilandyt, DONT-ot, de ha már DONT, akkor elmondom, hogy szerintem az csak a kontrázott szan utáni menekülésre jó. Azért nem emelném ki durva hibának, ha valaki azt játssza 1 szan ellen, vicces is volna, ha hibaként sorolnék fel olyan megoldásokat, amiket világszerte sokan játszanak, köztük olyanok, akik jobb bridzsezők, mint én. Amit viszont határozottan nagy hibának tartok, hogy a közbeszólás ereje nem változik attól függően, hogy milyen erős volt a szan indulás.

– Mert hogy erős ellen gyöngébbnek, gyönge szan ellen erősebbnek kéne lennie.
– Persze. De nem ez a leginkább befolyásoló tényező a játékerő tekintetében, ez csak kiragadott példa. Itthon kicsi a mezőny, a stratégiához hozzátartozik, hogy az aktuális ellenféltől is függ az ember licitje. De nagy versenyeken is lehet sejteni az ellenfél játékerejét, nem lesz jó, ha hiperagresszíven licitálsz jó játékosok ellen, de ha nem mered bemondani, az sem jó, az agresszivitás mértéke illeszthető az ellenfelekre. Van egy idevágó emlékezetes parti. Marokkóban voltunk versenyen, nagyon fiatalok voltunk, és Omar Sharif játszott Christian Mari nagyon híres bridzsezővel, őket persze mindenki ismerte. Elindult a partnerem 1 kőrrel precíziósban – szinte biztosan emlékszem, Macskásy Gábor volt az –, nekem 10 pont körüli lapom volt öt pikkel és négy káróval, 1 pikket mondtam persze, erre ő 2 kárót, ami nem szűkítette számottevően az zónáját, mert csak nagyon jó 5–5-ökkel ugrottunk. Tőlem természetes lett volna invitet adni 3 káróval vagy 2 szannal, de azt a stratégiát találtam ki, és ezt hasonló ellenfelekkel szemben máskor is alkalmaztam, hogy ha jó lapja és elfogadja az invitet, akkor éppen csak, hogy meglehet, a 4–4 kárón nem csináljuk meg, kell a pikk vagy a kőr, ha meg gyönge, a 2 helyett 3-at játszunk, szóval jól kell ülnie a partinak. Ha benne is van a 3 szan, ők jól játsszák az ellenjátékot, így a többi 3 szan ellen nem leszek túl jó, inkább játszom besszre, hogy nincs benne a gém, vagy a kevés pont miatt csak a 2 káró van benne, a 3 már nincs. Elpasszoltam. Jól játszottak, lefaragták a szüröket, de nem volt jelentősége, mert a partnernek jó lapja volt, és tele volt gémbukásokkal a papír. Utána odajött hozzám az Omar Sharif, és meglehetősen gorombán, talán szó szerint is csalással vádolt, hogy ne pont ő ellene csináljam mindig ezt. Ezt nem tudtam értelmezni, mert előtte sosem játszottunk. Nyilván ismertem a lapokat, hogy merem ellenük elsütni a titkomat, hiszen ő rájön. Az eszébe sem jutott, hogy áldozatul esett egy ördögi stratégiának, még ha nem is feltétlenül az elkövető volt az ördög. Bizony az ellenfelek személye befolyásolja a játékot. Tavaly egy társaság két világversenyen is játszott, ha nem is volt teljesen ugyanaz az összeállítás, az Európa-bajnokságon és az olimpián, és akiket nem ismertünk, azok játékerejéről is volt véleményünk. Vagy mondjuk a magyar mezőnyben tudok olyan játékost, talán többet is, aki nem tudja megállni, hogy bemondja a hosszú színét. Ha partnere információs kontrát adott, és az ereje alapján csak az 1-es magasságon licitálhatná, de csak a 2-esen tudja, akkor ott mondja be, ha a 3-ason, akkor ott, és így tovább, ki tudja, hol a határa. Ezt érdemes belekalkulálni a licitembe.

– Hányadik világversenyed volt ez az olimpia?
– Sokszor összeszámoltam, de nem tudom pontosan. Olimpián a mostanin kívül kettőn voltam, Európa-bajnokságon tizenegynéhányon. (A 2016-os, wroclawi olimpiai csapat: Hegedűs Gál, Kotányi Balázs, Gulyás Dániel, Szegedi Balázs, Dumbovich Miklós, Szilágyi László és Talyigás Péter nem játszó kapitány)

Kuttner Gyuriék összeállítása szerint tizenkettőn.
– Igen, a nyílt Eb-ket vagy Európa-kupákat nem számolom, mert oda nem válogatott utazott, azért nem kellett válogatózni.

– Utánpótlásban?
– Kettőn. Kiöregedtem, annak dacára, hogy én olyan fiatalon kezdtem, ami most annak tűnne, mintha egy nyolcéves lenne ott a versenyen. Abban az időben az egyetemisták voltak a fiatalok, annál fiatalabbak nemigen voltak, az ifjúsági korhatár, komolyan mondom, 35 év volt. Amikor velem legutóbb bridzsinterjút készítettek – mert nagyon rutinos vagyok, nem ez az első ilyen –, akkor egy ifjúsági magyar bajnokságon értem el Jung Sándorral második helyezést. Ez akkor lényegében képtelenségnek számított abban hierarchiában. Nagyon ki kellett jönnie a lépésnek, és lefelé igen szoros volt, felfelé nem, komolyan senki nem gondolt arra, hogy esetleg az első hely is meglehetett volna.

– Hány éves voltál ekkor?
– 16 vagy 17, 72-ben vagy 73-ban volt a verseny.

– Biztos jól értettem, hogy azóta nem készült veled interjú?
– Igen, már úgy értem, hogy írott interjú. Egyszer-kétszer volt tévében, azzal az a baj, hogy szorít az idő, zanzásítva kell beszélni. A versenyt a Dumbovich Miklós–Kovács Zoltán pár nyerte. Akkor olyan helyen voltak ők a felnőtt mezőnyben, hogy nehogy már megelőzze őket valaki az ifibajnokságon, de a vert mezőnyben is kiváló játékosok voltak.

– Hány évesen kezdted a játékot?
– Tizenkét éves voltam, amikor családi körben elkezdtem játszani, a szüleim valamilyen szinten tudtak társasági szinten játszani, egy baráti házaspárral bridzseztek. Amit akkor tanultam, azt inkább nem tanítanám, de az alapok, hogy mire megy ki a játék, hogy nincs überkényszer satöbbi, megvoltak. A testvéremmel együtt tanultunk, benne mély nyomot nem hagyott a bridzs, engem viszont megfogott, és aztán egy Népszabadságban meghirdetett tanfolyamra jelentkeztem, ott összeismerkedtem olyanokkal, akik valamennyire közel voltak hozzám korban, lehettem akkor nyolcadikos, és egy szinten voltak velem.

– Hol volt ez a tanfolyam?
– Az Uvatervben, valahol a Lánchíd pesti hídfőjénél, és az egyik oktató maga Cohen Rafael volt. Bizonyos Balogh Laci bácsi vitte a szót, ő volt később a női válogatott kapitánya, Szalay Lajos volt még oktató, ő jó, de kevésbé ismert játékos volt, és volt egy jópofa oktató, aki fiatalabb volt, mint a másik három, Csák Kálmán, és azért gondolok rá külön nagy szeretettel, mert neki valahogy nagyon megtetszett, hogy gyerekként ott vagyok az idősebbek között, és megkülönböztetett figyelemmel foglalkozott velem.

– Azóta megingás nélkül kitölti a bridzs az életedet?
– Tulajdonképpen igen.

– Volt mentorod?
– Mentorom több is volt. Először olyanokkal játszottam, akikkel a tanfolyamon megismerkedtem, aztán én elhúztam tőlük, és akkor mással játszottam. Eléggé az elején, Jung után összeültem Kelen Karcsival. Nem én kezdeményeztem, számomra megtiszteltetés volt, hogy vele játszhattam, mert évek óta jól bridzsezett. Jung Sanyival indultam először a párosbajnokságban, akkor még csak egy volt, és nem jutottunk fel a legalsó osztályból, akkor még csak harmad volt. Egy évvel később Kelen Karcsival az I/B-ből feljutottunk az I/A-ba. Szóval a Karcsit ki kell emelni. (A Bridzsélet 1989-ben ezzel a képpel illusztrálta címlapján, hogy Macskásy Gábor és Szilágyi László Európa-bajnoki ötödik helyezettek" lettek)

– Ő kis híján a kortársad, idősebb mentorod volt?
– A három év tényleg nem nagy korkülönbség köztünk, így a mentor kifejezés talán megmosolyogtató, de abban a korban soknak tűnik, és sokat köszönhettem neki. Kovács Zoli mindenképp idetartozik. Úgy fordultam hozzá bridzskérdésekkel, mint ahogy említettem, hogy hozzám szoktak. Jelentős differencia volt köztünk játéktudásban, de egyszer összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem, hogy játszana-e velem egy versenyen, tudtam, hogy úgysem fog, de mondta, hogy jó, ám lehet, hogy megbánta, amikor közöltem, hogy azt a licitrendszert kéne játszani, amit én.

– Az már pofátlanság volt.
– Így igaz, de ő szépen megtanulta, nem is volt licittel kapcsolatos félreértés, jól ment, meg is nyertük a versenyt, ami nekem nem volt szokásos. Egy rontás volt licitben, azt is én követtem el. Linczmayer Lajos is idetartozik nagyjából ebből az időből. Azon gondolkodom, hogy mi a helyzet az akkori igazi öregekkel, és a Kaufmann Pistát mindenképp meg kell említeni. Sokat beszélgettünk, egyszer-egyszer együtt játszottunk, és a Lukács-fürdő neves bridzses hely volt, ott mindig volt bridzsparti, nagyon vegyes társasággal, mert versenyjátékosok is megfordultak ott, meg olyan is volt, aki csak ott játszott, és a Kaufmann-nal találkoztam ott is.

– Kezdődik ott egy regény, amelyik kapcsolódik a bridzshez. A szerzője mindenképp.
– Ottlik?

– Igen, az Iskola a határ ott indul.
– Ha már Ottlik, éppenséggel ő is idetartozik. Kevés személyes kapcsolatom volt vele, de nagyon barátságos volt. (Az 1988-as nagy milánói csapatverseny győztesei balról: Magyar Péter, Koltai Gábor, Szappanos Géza, Szilágyi László, Macskásy Gábor)

– Azt mondják, ha irodalmi kérdéssel fordultál hozzá, elhajtott, de a bridzsről mindig szenvedéllyel beszélt.
– Nagyon tetszett nekem a Bridge Worldben az átmenetváltásos sorozata, mert könyv ebből csak később lett, annyira már tudtam bridzsezni, hogy érteni értettem. Egyszer kibiceltem egy verseny előtti partiban, vártak a kezdésre, addig játszottak. Csomóan körbeállták az asztalt, én körbe is sétáltam, és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy átmenetváltásos beszorítás volt, illetve lett volna, mert természetesen nem játszották meg. Már attól megőrültem a boldogságtól, hogy felfedeztem. Lerajzoltam a partit, és elküldtem Kovács Csapin keresztül Ottliknak, ők a papa révén jóban voltak. Neki nagyon tetszett. Fogalmam sincs, hogy mi történt közben, de egyszer csak valaki hozott nekem egy görög nyelvű újságot, amelyikben meg volt írva a parti, az állt a cikkben, hogy én játszottam, holott én ezt sosem állítottam, ráadásul a keresztnevem rosszul volt, Szilágyi József játszotta egy olyan helyszínen, ahol én sosem jártam, de a lapok kettesekig úgy voltak, ahogy én leírtam. A cikket pedig Rixi Markus jegyezte. Nincs már meg az újságcikk sajnos. Hogy milyen utat járhatott be a parti, nem tudom.

– Melyik parti a legemlékezetesebb a számodra, melyikre vagy a legbüszkébb? – Ez két külön kérdés. Már sokszor elhatároztam, hogy a legérdekesebb partikból összeállítok egy könyvet, ez elvileg folyamatban van, ez a leosztás mindenképp kiemelt helyen lenne benne, az első vagy az utolsó helyen. 1976-ban a lundi Európa-bajnokságon játszottuk. Jut eszembe, azért öregedtem ki hamar, mert ifikoromban lenyomták a korhatárt, illetve egyszer nagy vita volt az illetékesek között, hogy játsszam vagy ne, végül túl fiatalnak találtak hozzá, pedig akkor már párok voltunk a Kelen Karcsival, mégis mással játszott. Szóval Lundban jött egy parti, amelyikben nagyon éles küzdelmi licit alakult ki. Mi 6 kárót mondtunk, az ellenfél mentett, mi bellben, ők mansban. Nem bírtam ki, hogy fillérekért lementsék a szlemünket, nagyon jó lapom volt, és a partnerem mondta be a 6 kárót. Egyébként ez mindig úgy volt köztünk, hogy ő mondta szlemeket, imádta a szlemeket, és ezt máig nem nőtte ki, volt Lundban egy olyan egyeztetés, hogy mindkét asztal kárót játszott, mi 1370-et írtunk az ellenfél 170-et. No de most én nem bírtam a nyolcas kárómmal, a 6 pikkjükre 6 szant licitáltam. Erre az induló partnere a két ászával kontrázott, az induló kopogott, és mondta, hogy Lightner-kontra, szokatlan indulást kér, és az asztal által licitált treffben jött az indulás:


6 szan kontra +1-et játszottunk úgy, hogy nem volt a vonalunkon pozitív írás a mezőnyben, mert a 3 szanok és az 5 minorok is buktak. 1880-at írtunk, a 4 pikket pedig nem tudjuk elbuktatni abból a kézből, amelyikből a kétszínű közbeszólás után játszották volna, mert én nem tudtam treffet hívni, sőt, így az 5 pikk is benne volt.

– És amire a legbüszkébb vagy?
– Az ifjúsági bajnoki második helyet nem lehet elfelejteni. Törvényszerű, hogy ez okozta a legnagyobb boldogságot, még akkor is, ha vannak ennél nagyobb eredményeim. Először is, második lettem, és ezt nem tudtam elhinni. Másodszor, utána maga Csepeli Miklós megszólított engem, hogy az Esti Hírlap számára szeretne velem interjút készíteni. Eleve, hogy megszólít! Persze, köszönő viszonyban voltunk, de hogy „Ráérsz? Mert szeretnék veled az Esti Hírlapba egy interjút.”, ez… Aztán ez az újság meg is jelent. A Nagykörúton egy pavilonban vettem egyet, majd azt gondoltam, hogy ez kevés, mert anyukámnak is kell egy, meg apukámnak is, meg nekem ne egy legyen, hanem tizenöt, a következő helyen is vettem, mert egy helyen ciki lett volna ötöt kérni, sűrűn voltak a pavilonok, de így is lassan jött össze. Félek, hogy már ez sincs meg. De mondok egy másikat is. A törökországi olimpián elért negyeddöntő.

– Az eredmény is nagyon érdekes, de igazából arra a partira kérdeztem rá, amire a legbüszkébb vagy.
– Van egy, amit nagyon szeretek, de nincs meg. Ez is Ottlikhoz kapcsolódik. Egyszer Ausztriában ténylegesen volt egy parti, amit átmenetváltásos beszorítással lehetett megcsinálni, és meg is csináltam, csak én hülye nem írtam fel a lapokat, még a felvételre sem emlékszem, csak arra, hogy világosan megvolt, milyen állásképre van szükség, ami mindenféle lopások után alakul majd ki, de a tempója nem mindegy. Jellemzően az azonos aduhosszúság kell a végére, ez az egyszerűbb változat. Szóval tudtam, mit kell elérni, de sokáig nem mertem elkezdeni, mert mi lesz, ha elrontom? Az asztal alatt az ujjaimon elkezdtem számolgatni, végül sikerült.

– A budapesti Európa-bajnokság hogyan él benned?
– Az egészben az volt a pláne, hogy nagyon közel voltunk a Bermuda-kupához, aztán furcsán elment ez a lehetőség. Én viszonylag gyorsan fel tudok dolgozni ilyet. Olyan mennyiségű bridzses kudarcélményem volt, de különben sikerélmény is, tehát nem gondolom a bridzsezésemet alapvetően kudarcosnak, sok ilyen is, olyan is volt. Például az őszi csapatbajnokságon 0,08 század VP-vel maradtunk le a rájátszásról. Ilyenkor egyből eszembe jut, hogy amikor a Kelen Karcsival az én életemben először nagy bridzsversenyt nyertünk, a pécsi Felszabadulás Kupát, pár ponttal előztük meg a nagymenőnek számító Szappanos Géza–Vinkler László párt. Géza mosolyogva gratulált. (Egyeztet a budapesti Eb-csapat: Kemény György baseballsapkában, a balján Winkler Gábor, majd Szilágyi László, Dumbovich Miklós, Talyigás Péter nem játszó kapitány, Hegedűs Gál és Szalka Tamás)

– Rá amúgy is ez jellemző, nem?
– Igen, abszolút. Sajnáltam a Lacit, mert látszott, hogy nagyon bántja, hogy ilyen picivel maradtak le az első helyről. Ausztriában volt egy csapatverseny, ahol 10 VP-s skála volt. Az utolsó forduló előtt úgy álltunk, hogy ha 9–1-re kikapunk, akkor sem lehetünk mások, mint elsők, kikaptunk 10–0-ra, és harmadikok lettünk. Ugyanúgy a 70-es évek végén történt, hogy Carrarában versenyeztünk, én a Dumbovichcsal játszottam, a másik pár a Koltai Gábor–Kovács Misi volt, erős verseny volt, sok jó olasszal, nem is tudtunk ötről hatra jutni, de az utolsó meccs előtt egy nagy győzelemmel felkerültünk a 3-as asztalra. Két asztalon is számunkra kedvező eredmény kellett, hogy nekünk esélyünk legyen a győzelemre, de csak akkor, ha 12–0-ra nyerünk. Nekünk érzésre nem volt jó szkórunk, de megszülettek azok az eredmények, amik a mi győzelmünkhöz kellettek, és a várakozásommal ellentétben mi 29–0-ra nyertük IMP-ben a meccset. 30-as különbségtől volt 12–0… Tehát egy szürön múlt úgy, hogy 1 IMP-t sem csinált ellenünk az ellenfél. Tehát a kudarcokon gyorsan túllendülök, a többiek talán jobban lógatták az orrukat az Eb után, de optimista nem vagyok, mert amióta én válogatott közelben vagyok, azóta szinte csak a gond és a baj van. Kovács Zolival évekig voltunk partnerek, és vele a favorit Taurusban játszottunk, olyan volt abban az időben a Taurus, mint manapság a GAMAX. De zárt társaság volt, én csak a Zolival tudtam bekerülni, kívülről nem lehetett. Mindig is számítottak a személyes viszonyok, a csapat összeállításának az alapja akkor is, utána is, ma is nem csak az volt, hogy a legjobb játékosok legyenek, és csá. Kétszer a fejembe vettem, hogy majd én leszek, aki összeszedi, akiket én a legmegfelelőbbnek tartok. A 2001-es, tenerifei Eb volt az egyik, akkor jó pár haragost szerezve a Gál Péter–Winkler Gábor, Hegedűs Gál–Honti László, Szalay–Szilágyi csapatot sikerült összerakni. Annyira nem lett jó, mint reméltem, mert hasonló eredményt ért el, mint a korábbi évek vegyes összeállítású csapatai. Ez a kedvem szegte, de aztán elhatároztam, hogy na még egyszer. Ez az isztambuli olimpiai csapat volt, amiben az akkor szokatlan Dumbovich–Winkler pár játszott, mellettük a Macsek a Szalayval, én a Hontival.

– A mostani Eb összeállításában is jelentős szereped volt, hiszen a Szalayval ti ketten kezdtétek el összerakni a csapatot, ráadásul a két alapítóból végül csak te lehettél benne a versenyen is a csapatban.
– Igen, de ez nem annyira a mi kettőnk találmánya volt, mert eléggé adott volt, hogy a Dumbovich–Winkler pár legyen, én meg a Szalayval játsszam. Eddig nagyjából magától értetődő volt, viszont a harmadik pár szempontjából nagyon eltérőek voltak a vélemények. Nekem igen határozott véleményem volt ebben a kérdésben, de amikor azt láttam, hogy a csapattagok különböző mértékben ugyan, de nem támogatják az elképzelésem, akkor magamban hoztam egy döntést, hogy bár szakmailag az lenne a legjobb, amit én szeretnék, ha a többiekben nincs meg a bizalom, akkor a csapat szempontjából többet árt, mint használ, ha ragaszkodom a véleményemhez, így háttérbe vonultam ebben a kérdésben. A csapatra abszolút jó érzésekkel gondolok vissza, a hangulat nagyon jó volt, de nem tartom az én szüleményemnek. Nekem az Eb-k többségén kifejezetten negatív érzéseim voltak a végére, több partneremmel is az Eb után ültem szét a megromlott kapcsolat miatt. Kovács Zolival a kiváló kapcsolatunk nagyon megromlott az Eb-n, ez történt a Magyar Péterrel, a Macsekkel is.

– Azért volt így, mert a Hegedűs Gál szelíd fiú, vagy te tanultad meg jobban kezelni ezeket a helyzeteket?
– Az biztos, hogy én gyökeresen megváltoztam, ha újrajátszanám ezeket az Eb-ket, nem fordulnának elő ezek a helyzetek. De ha arról van szó, hogy ne valahogy túléljük az Eb-t, hanem lökést adjon, feltöltsön, akkor szuperlatívuszokban kell beszélnem a Gálról. Annyira-annyira jó partner volt, nemcsak, hogy jól játszott, mert a többiek is jól játszottak, nem tudom pontosan megmondani, mitől volt jó, de így néz ki valaki, akivel jó játszani. Elsősorban az ő személye miatt, de egyébként is jó hangulatú volt az egész. Korábban előfordult, hogy egy csapattársammal sikerült a nagy semmin vérre menő veszekedést folytatni, most semmi ilyesmi nem történt.

– Hogyan váltottál attitűdöt? Jobb így?
– Tudatos váltás volt, de nem egyik pillanatról a másikra történt. Sokkal eredményesebb így a játék.

– Két pár plusz egy pár csapatként álltatok össze, és a végén jött az utolsó előtti meccs a világbajnoki címvédő lengyelek ellen a Bermuda-kupáért. Nem nektek kellett volna ezen játszanotok ebben az éles helyzetben?
– Szerintem nem, de ezt úgyse hiszi el senki. Persze annál rosszabb eredményt, mint ami született, felthetően nem értünk volna el velünk az asztalnál, de ezt nem tudhattuk előre. Nem volt rossz döntés. Őszintén szólva nekem az évek alatt a stressztűrő képességem romlott, ez korral jár vagy nem, nem tudom, de néha van olyan érzésem, hogy jobb nem játszanom.

– Ez nem megfutamodás?
– Nem tekintem annak. És közben lehet, hogy az. Amikor azt gondolom, hogy a csapat szempontjából az az előnyösebb, ha nem játszom, akkor miért döntsek másképp?

– Te kérted?
– Igen.

– Gál mit mondott?
– Azt, hogy neki tökmindegy, mikor kik ellen játszik végig az Eb alatt. Ő tudta, hogy nekem nagyon nem mindegy, és ha esetleg voltak is kis preferenciái, az én érdekemben eltekintett tőlük, és ezt 384. piros pontnak oda lehet írni a neve mellé.

– Mik a te preferenciáid?
– Engem kifejezetten zavar, ha barátságtalan az ellenfél. Természetesen rövid távon úrrá tudok lenni ezen, de minél hosszabb a verseny, annál nehezebben, és energiabefektetéssel jár. A Szalayt például kicsit még fel is pörgeti az ilyen helyzet.

– A lengyelek barátságtalanok?
– Nehéz nációk szerint így csoportosítani a játékosokat, de van ilyen tendencia.

– Hogy élted meg a végét? Az utolsó napon Feröer ellen vékonyka győzelem, a lengyelek ellen kiütéses vereség, a görögök ellen pedig már nem sikerült jó eredményt elérni.
– Lelkiismeret-furdalásom nem volt, hogy nekünk kellett volna játszani. Néztem valamennyire a meccset, de nem tudnék róla beszámolni. Régóta képes vagyok arra, hogy magamban sem minősítem a többieket. Fogalmam sincs, ki hogy játszott az Eb-n, halál komolyan. Még talán saját magamról tudnék mondani valamit.

– És mit mondanál?
– Azt, hogy én nagyjából ennyit tudok. Azt sem tudom megmondani, hogy ha utólag be kéne ülni valahova, akkor hova lenne érdemes.

– Fontos neked ez a kétszázezer örök mesterpont?
– Igen, marhára tudok neki örülni! Persze, aki sokat jár versenyekre, többet tud szerezni, meg aki öregebb, az is, szóval nem tekintek úgy rá, hogy akkor „én kétszázezerrel milyen jó játékos vagyok, neki csak 134, vagy mit tudom én, hány ezer pontja van”, nem, nem így. Hanem jópofa valamilyen listának az élén lenni. Az hogy a kétszázezer miért jobb, mint 199 980, ne kérdezd, de most elmondok egy titkot, olyan titok, amit nyugodtan írj meg: minden nap meg szoktam nézni a listát, hogy mikor frissítik végre, mert nekem megvan a kétszázezer, de a monitor még kevesebbet mutat.Rövid ideig volt olyan, hogy mindhárom listán, az örökön, az évesen és az élőn is én voltam az első, az is rohadt jó érzés volt. Ez csak egy játék, nem ezzel fekszem és kelek, de minden nap megnézem, és várom, mikor lesz meg a kétszázezer.

(Happy end: az interjú készítésekor még nem voltak benne a mesterpontrendszerben a legfrissebb eredmények, de pár nappal utána már meglett a kétszázezer, aktuálisan így fest a lista.)


További cikkek ebben a témában