A kapitányi beszámoló
első részének
végén ott hagytuk el hőseinket, hogy végig dominálva a csoportjukban első helyen jutottak a legjobb tizenhat közé. A nyolcaddöntőben Szingapúr könnyen emészthető falatnak ígérkezett, de nyilvánvaló volt, hogy aztán az esetleges negyeddöntőben a világverő lengyelek kell is a farkasétvágy. Vajon hogy ízlett nekik az ínyenc menü? Győzelmek, aranyak, könnyek: A pesti ászok, második rész.
V. A KO-szakasz
A nyolcaddöntő 64 leosztásból állt, itt hoztuk be időben a nyílt és a női mezőnyt, ahol a selejtező csak 15-15 csoportmeccsből állt, viszont minden KO-mérkőzés 96 leosztásos volt.
Álomszerűen indult a Szingapúr elleni összecsapás, az első negyed után már 55 ponttal vezettünk. A vacsoránál a fiúk már cukkoltak, hogy nehogy ne aludjak az izgalomtól, mert holnap játszani fogok _lásd fentebb: játszani, ha úgy állunk_. Az volt a terv _természetesen, ha minden jól alakul_, hogy a harmadik negyedet Gézával, a negyediket Miklóssal játszom. A második negyedben azonban beütött a szokásos „délelőtt átok” és 4 ponttal elvesztettük. Az utolsó, 32. parti tett be nekem, bemondott az ellenfél egy szlemmet, ahol az adu és mindkét mellékszín is jól volt elosztva – 13 pont oda, így inkább maradtam a kispadon.
A következő negyed után _90 IMP lett ide_ Miklós úgy jött ki a teremből, hogy csuklóit mozgatva jelezte, hogy melegítsek.
Eljött az én időm, az én olimpiám. A 16 leosztást 36 IMP-vel megnyertük.
Szinte semmi nem történt, felvevő is csak egyszer voltam _21. parti_, abban is csak a licit volt érdekes.
Miklós 2 szan licitje után jött a 3 káró vagy 3 szan dilemma, én a 3 kárót választottam, amit 3 passz követett. Látható, hogy treff figura indulásra bukik a 3 szan, de az elemzők szerint be kellett volna mondanom _a játszma húzós lett, tízet ütöttem, és a másik asztalon Észak–Dél kőr adu mellett ütött kilencet_.
Volt egy ellenjáték helyzet is, amit azért említek, mert a parti után Miklós megjutalmazott egy szép elismeréssel.
A treff királlyal indultam _régimódi Rusinov_, Miklóstól jött a kettes _nem kéri és páratlan lap_. A licitből úgy gondoltam, hogy nem lesz dubló kőrje, ezért kőr ászt hívtam, amit kőr lopás, treff vissza, kőr lopás követett és még kiállt a pikk király, egyszer nem. A másik asztalon Észak–Dél 2 treffben bukott egyet.
A Szingapúr elleni – abszolút rekordot jelentő – 237–60-as győzelem után tehát jöttek a lengyelek, egy olyan mérkőzés, amelyiktől joggal tartottunk. Arra gondolok, hogy elsőként továbbjutni a csoportból, és aztán megverni Szingapúrt – ez mind nagyon szép, de ha a lengyeleken nem jut túl a csapat, akkor olyan lett volna, hogy a gyengébb csapatokkal még elbánt a magyar válogatott, de amikor egy igazi ellenféllel került szembe, akkor kiderült, hogy „hol a helye” _főleg akkor, ha nagyon kikapunk_. A lengyelek megverésével a négy közé jutni – ez viszont már komoly siker lett volna akkor is, ha nincs tovább.
Magyar Péter:
„A lengyeleket tartottuk a legerősebb ellenfélnek, sajnáltam, hogy már a legjobb nyolc között összetalálkozunk velük. Én nem győzni mentem az olimpiára, bíztam a jó helyezésben, azt gondoltam, hogy szerencsével meglehet a dobogó.”
Játékosaik számos hatalmas nemzetközi sikert értek el, sokszor játszottunk ellenük, és ezekről nem igazán jók az emlékeink. Géza, mint mindig, abszolút bizakodott, a többiekben egészséges drukk volt. Természetesen nem volt kirándulás és lazaság, a drukkolók is csak a játékra koncentráltak.
Ezt a mérkőzést már közvetítették, ami számunkra azt jelentette, hogy senki sem mehet mehetett be a fiúk mellé a terembe. A Vugraphban üveges szemekkel néztük a kivetítőt – amin a mi meccsünkről csak az egyes partik eredményét, és nem a játék menetét követhettük.
A végjátékot már nem bírtuk idegekkel, és elmentünk a városba sétálgatni, sörözgetni, és mit ad az ég, mindezt az itthoni bridzsezőkkel tettük. Hogy is volt ez?
Ők nézték a BBO-t is _az utolsó 16 leosztást adták a mi meccsünkről_, és folyamatosan hívtak, hogy mi és miért történt, történhetett, az egyeztetésnél legyek résnél, mert nem lehetett ez a licit, nem bukhatott kettőt, stb. Én nem ismertem a partikat, információkat kértem, elmeséltettem a partit és a történetet. Utólag fény derült arra is, hogy miért volt a sok-sok telefon. Miklós a fájó fogára reggel algopyrint vett be, amitől teljesen elkábult, ahogy ő mondta, szinte vizionált, így azt hitte Misi licitált, pedig dehogy. Ettől a perctől kezdve sokáig szóbeszéd volt egymás között, Miki ma vett be algopyrint, vagy nem? Ő nagyon fegyelmezett volt, mert bár fájt a foga, de többé nem nyúlt gyógyszerhez, nehogy úgy járjon, hogy azt se tudja, hogy hol van.
A feszültség csak nem oldódott, és a hallottak miatt már a város sem volt olyan szép, a sör sem volt hideg és kellemes, így szinte futva érkeztünk vissza a játék színhelyére, vagyis a nagyterembe. Vészesen közeledett a meccs vége, és még mindig 1 IMP oda. Egy ponttal kikapni tőlük 96 leosztásban hasonló balszerencse lett volna, mint amikor az oroszoktól kaptak ki egy szoros KO-meccsen a nyílt olimpián – szép-szép, de csak emlék, hogy ott álltak a nagy siker kapujában.
Három játszma volt hátra, kimentünk a találkahelyünkre, ahol türelmetlenül vártuk a mindig hamarabb végző Gézát és a Pétert. Megérkeztek. Most ebben sem volt nagy köszönet, mert ők sem tudták igazán, hogy széna vagy szalma, szerintük a legutolsó partiban egy gémben van egy jó szürünk, amivel döntetlen lehet, és akkor nyolcpartis rájátszás jön. Az izgatott fel-alá járás közben észrevettük, hogy a brazil női csapat nézi a BBO-on a partikat és nekünk drukkol.
Mögéjük álltunk és egyszer csak artikulátlanul ordítani kezdtünk:
NEM MONDTÁK BE, MEGVAN, NYERTÜNK!
Önfeledten ugráltunk, ölelkeztünk, kicsit talán pityogtunk is. Közben megérkezett a másik két hős is, nagy mosollyal az arcukon _a BBO-s kommentátor kifelé gratulált nekik_, és ők is csak azt mondják: MEGCSINÁLTUK, MEGCSINÁLTUK!
Magyar Péter:
„Az ehhez hasonló, szoros mérkőzéseken a játéktudás, a lelkierő, a forma és sok egyéb mellett a szerencse is szerephez jut. De a szerencsét dirigálni kell. Arra gondolok, hogy nem mindegy, ki milyen, a temperamentumának megfelelő szituációt kap-e. Abban a bizonyos 4 pikkben, az utolsó leosztásban van, aki nem indult volna el a helyemben 2 pikkel, Géza lapjával sokan nem kérdeztek volna föl, és utána sem biztos, hogy bemondják a gémet. Szerencsére nekünk jutott ez a probléma, és ezzel megnyertük a negyeddöntőt, hatalmas kő gördült le a szívemről, amikor megtudtuk, hogy a lengyelek nem vették föl a gémet, mert ha ott kikapunk, érem nélkül zárunk. Ha jól emlékszem, ugyanezen a meccsen történt, hogy Géza kilenc aduval beejtette a hátul lévő adu királyt, mert azt gondolta, hogy ha nem annál az ellenfélnél lenne a király, mentett volna. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy nem adta meg az impasszt, mert egy megérzésre, egy következtetésre alapozva tért el az esélyes játéktól, de meg merte tenni, vállalta a kockázatot.”
A negyeddöntőhöz képest a svédek elleni elődöntő kevésbé volt izgalmas, a 26. partitól kezdve szinte végig vezettünk _azért az ötödik hatod első oktávja –23 IMP volt, a 6. partiban a csak ellenünk bemondott impasszos szlemmel összesítésben 12 oda, de gyorsan fordítottunk_, amikor pedig az utolsó hatod 26. partijában Misi az egyedül buktató treffel indult a 6 káró ellen, minden eldőlt.
A svédek rendszerében az 1 káró indulás 8–15 pontos, és egy legalább 5-ös nemest jelentett, míg az 1 major négyes színt indulóerővel. A fiúk megtalálták és sikeresen alkalmazták az ez elleni védekezést.
A döntő diadalmenet volt, az első nap után már 70 IMP-vel vezettünk.
VI. A Himnusz
Az eredményhirdetés a színházteremben valóban ünnepélyes volt. Egyenként hívtak ki minket a színpadra, vastaps a közönségtől, kézfogás, érem a nyakba, kupa mindenkinek, kupa a csapatnak, ellenfelek gratulációi, majd a ceremóniamester mindenkit csendre intett: „Ladies and gentlemen, please listen to the Hungarian Anthem!”
És felcsendült a világ legesleggyönyörűbb zenéje nekünk és általunk az egész magyar bridzstársadalomnak, sőt talán még másoknak is. Többünknél eltörött a mécses, ahogy énekeltünk, bizony el-elcsuklott a hangunk. Utána megrohantak a fényképészek és elkezdődtek a gratulációk. Szinte minden csapat nekünk szurkolt, Dávid és Góliát, egy kis ország, amelyik emberemlékezet óta nem nyert semmit – mondták, és a korábbi legyőzött ellenfelek _beleértve az amerikaiakat is_ szorongatták kezeinket.
Velünk együtt ünnepelt az angol női csapat egy sztárja, a bolgár származású Mrs. Senior, aki félrehívott, hogy mutassam be neki Mr. Dumbovichot. Kiderült, hogy harminc évvel ezelőtt Várnában volt egy KGST-verseny, ahol ő kislányként a tokok cseréjével volt megbízva, és ott mondták neki, hogy a verseny legnagyobb tudású résztvevője a Miklós, akinek azóta nyomon követi karrierjét, és akitől rengeteget tanult.
Kedvenc éttermünkben, kedvenc pincérünk hatalmas fogadásnak beillő partit rendezett a számunkra, gyönyörű terem és asztaldíszítéssel, előétellel, levessel, főétellel, édességgel és az elmaradhatatlan ház ajándékával, ami ezúttal az előétel és négy üveg minőségi pezsgő volt.
VII. A siker fő tényezői
A kiemelkedő szakmai tudás – ami megalapozta a több évtizedes nemzetközi és hazai sikereket – volt az a bázis, amire minden épülhetett.
Mostanra a fiúk olyan életperiódusba kerültek, amikor végre megengedhették maguknak, hogy két hétig csak a játékra koncentrálhassanak. Nem kellett a családjuk napi gondjainak megoldásában részt venniük, nem kellett az otthoni munkahelyük hozzájuk is eljutó problémáival küszködniük, nem kellett foglalkozniuk semmi zavaró tényezővel, adás-vétellel. Állóképességük a mai napig folytatott rendszeres sportolásnak köszönhetően kiváló, így a versenyhelyzet okozta egyre fokozódó stresszhelyzet kezelésére remekül fel voltak készülve.
Igazi csapatként játszottunk, éltünk. A fiúk tisztelték és a helyükön kezelték egymást és a kapitányt. A bridzsből fakadó veszekedéseket és vitákat természetesen minimalizáltuk.
Magyar Péter:
„Jó az állóképességünk, Misi kivételével valamennyien rendszeresen sportolunk. Én heti négyszer teniszezem, kétszer Miklóssal, kétszer fiatalabbakkal még erősebb partiban. Kétszer-háromszor úszom is, orvosi javaslatra kezdtem. Igazából újrakezdtem, hiszen fiatalon vízilabdáztam. A budapesti első osztályban a Művész SC mozgó bekkje voltam, jól úsztam, lőttem gólokat is, a három Bánfai testvér csapattársam volt, ha emlékszik még valaki rájuk. Hívtak ob I-es klubok is, de a napi két edzés nem fért volna bele, maradt a heti kettő plusz a hétvégi meccs.”
Volt néhány nagyon hasznos íratlan szabályunk, amiket igyekeztünk betartani:
– Csak olyankor elemezzünk, ha ennek az elkövetkezendőkre javítási lehetősége van. Semmi értelme ezen a szinten a miért nem pikkel indultál, miért nem fordultál káróra, miért ezt licitáltad stb. típusú felvetésnek, mindenki azonnal látja és tudja, ha hibázott.
– Amikor mégis feszültség adódott a páron belül, és emelkedni kezdett vagy a vércukor, vagy a hangerő, arra kértem őket, hogy nekem külön-külön mondják el, mi is történt valójában, és vagy megnyugtattam őket, vagy kissé galád módon, mindkettőjüknek igazat adtam.
– A kapitányon kívül senki másnak ne meséljünk a partner tetteiről!
– Ne rágódjunk a hibákon, az elszalasztott lehetőségeken, mindig az aktuális partira koncentráljunk!
– A másik pár eredményeit kritizálni tilos!
– Partikról csak este, a vacsoraasztalnál beszéljünk, akkor is főleg az örömökről.
Összesen két hangosabb veszekedés volt, ezeket is rövid idő alatt sikerült berekeszteni. Az egyik egy olyan partiról szólt, amelyikben a felvevőnek AK987-e volt két kicsivel szemben, és ebből négyet kellett ütnie úgy, hogy ha hátraengedi az ütést, lehívják a bukást. Sajnos a kritizáló nem tudta, hogy ez nem volt lehetséges, mivel a felvevő előtt DB10 volt. Mire ez kiderült, elhangzott egy és más. A másik alkalommal Misi, aki a két hét alatt bridzs témában talán ekkor szólalt meg először és utoljára, a vacsoránál megkérdezte Gézától, hogy az egyik partiban mi volt pontosan lapja. Ez elemi indulatokat szabadított fel, aminek semmi előzménye és oka nem volt, viszont egyszer és mindenkorra levezette a feszültségeket.
Nagyon sportszerűen éltünk. Legkésőbb fél tizenegykor mindig lefeküdtünk. A feleségem _négy nappal később jött utánunk_ által kihozott Single Malt whiskyt csak a lengyelek elleni siker után nyitottuk ki, és utána is mindössze napi egy adagot lehetett kapni belőle, az étteremben a cég ajándékaként kínált extra üveg bort többször visszautasítottuk. A reggeli mérkőzések sikertelenségeit végiggondolva Péter egy órával hamarabb kelt, és sétált egy jó nagyot, hogy bemelegedve kezdje a versenyt.
A humor sosem hagyott el minket, nem bántóan ugrattuk egymást. A régi szép idők közös emlékei, sztorijai, a bridzsbarátok végig velünk voltak és jókat nevettünk. Vitatkoztunk a megszépítő időn, mivel sokszor ugyanarra az esetre ki-ki másként emlékezett.
Nagy erőt adott az otthonról felénk áradó érdeklődés és szeretet. Meghatódva hallottuk, hogy többen nem bírták idegekkel a BBO-közvetítéseket, a nem értett helyzetekről azonnal értesítettek, nehogy valami galiba történjen az egyeztetésnél _sajnos utólag mindig megvolt a hiba oka_. Örültünk, amikor értesültünk arról, hogy a döntőben az utolsó hatodot a Bösziben közösen nézi az otthoni, nagyon lelkes szurkolósereg. A verseny alatt végig, de a lengyel meccs után egyre fokozatosabban folyamatosan jöttek otthonról a szeretetet és örömöt sugárzó gratuláló telefonok és SMS-ek _igaz, és ezt nem szeretném elhallgatni, hogy volt olyan bridzses társ is, akinek a hívását vagy SMS-ét nagyon vártuk, de csak nem akart jönni_.
A játékosok teljesítményét nem akarom értékelni, részben, mert mindenki maximálisan teljesített, részben, mert hogy jön egy egykori osztálytárs ahhoz, hogy a Nobel-díjas társait véleményezze! Azért nem állom meg, hogy egy-egy jelzővel ne illessem őket:
Miklós: virtuóz
Misi: bölcs
Géza: kockázatvállaló
Péter: kőprofi
Az összefoglalást már több mint 150 évvel előttem megírta Vörösmarty Mihály: Ez jó mulatság, férfimunka volt!
_folytatása következik_
Előzetes a III. részből, Szappanos Géza írásának első fejezetéből:
„…
Nyilvánvaló, hogy ezeket a játékosokat a Kovács Zoltán–Linczmayer Lajos-féle kurzus _Szász Doma és Kőszegi Ferenc szervezőmunkája mellett_ termelte ki. Éppen ezért megkerestem Koltai Gábort és Nikolits Tamást is, de ők nem vállalták a szereplést, és Linczmayer Lajos is elzárkózott tőle…”
