„Ez van” – mondogatta Dzsémsz Gyurinak, a bátyjának az utolsó napokban. Ez van – akartam mondani a halálhírére, de csak káromkodni tudtam, átkozódni, ahogy szokás, hogy mindig, de tényleg mindig a legjobb srácot ragadja el közülünk a kór. Valami furcsa betegsége volt, az IMP-bajnokság utolsó fordulója után került kórházban, és egyre aggasztóbb volt a helyzet, nem tudta legyőzni a bajt, a múlt hét végén aztán befejeződött küzdelme a halállal.
Amikor bridzsezni kezdtem voltak az öregek, Cohen, Ottlik, Widder, a Kovácsok, Góth, Szeleczky, még Kaufmannt is közéjük számolom, de már jelentkezett az új menők nemzedéke: Csepeli, Ajkay, Linczmayer, Vinkler, Osskó, aztán Németh, Szász Doma, Kertész Ádám, Kovács Zoli, Kőszegi, Lévay, Kovács Misi, Nikolits, Koltai, Magyar, Dumbovich, Klár, Szappanos _bocsánat, Bariék, ha a vidékieket nem sorolom_, és a hetvenes évek közepén megjöttünk mi is, talán kevesebben, de nem kevésbé lelkesen, a Lovász testvérek _László, Tamás és Péter_, a Balásy testvérek _Péter és István_, a Welker testvérek _Ottó és Jácint_ meg velük Ottó felesége, Welker Kati, aztán a Kuttner testvérek _Gyuri és Janó_ meg velük Szabados Erzsi, körülöttük Kovács Andris, Varranai László, a Kelen testvérek _Béla, Laci meg én_, nem sokkal később Hargitai Zsolt, Szilágyi „Lacika” meg Gólya Vera, Alekosz, Topolyi Magdi, és biztosan kifelejtettem egy csomó jó barátomat is.
S furcsa volt, hogy a nagyok a hatvanas évek végén visszatérve a nemzetközi porondra, nem keverték föl a vizet, de 1972-ben a magyar ifjúsági csapat _Dumbovich–Kovács Mihály, Koltai–Nikolits, Kerényi–Holyinka_ váratlanul ötödik lett az Európa-bajnokságon. Két év múlva Dumbovich–Fogaras, Kerényi–Cziffra, Balásy–Kelen_ ezt tizenegyedik helyével nem tudta megismételni, de két évvel később a svédországi Lundba vérmes reményekkel érkeztünk.
Az eredeti terv szerint Hargitai Zsolt állandó partnerével, Welker Jácinttal alkotott volna párt, de az utolsó pillanatban egy évvel lejjebb szállították a korhatárt, és Jácint néhány nap miatt kicsúszott a csapatból.
Így jött létre a Kuttner–Hargitai páros, amely az egész tornán a hátán vitte a csapatunkat. Rajtuk kívül Sztankó Géza–Sztrapkovics László és Szilágyi László–Kelen Károly alkotta a magyar válogatottat. Fantasztikus érzés volt, hogy győztesen álltunk föl Spanyolország, Norvégia, Izrael, Hollandia, Németország, Lengyelország _Gawrys tagja volt a csapatnak!_, Finnország, Portugália, Franciaország, Belgium ellen, döntetlen játszottunk Dániával és Olaszországgal.
Sajnos, nem emlékszem, vajon a két évvel később Stirlingben győztes csapat sztárja, Tony Forrester játszott-e ellenünk Lundban, de Dzsémsszel, Zsolttal és Lacikával életünk legnagyobb meccsei között tartottuk számon az Anglia elleni 16 leosztást. Szörnyű volt az első három parti: 1 kőr rekontrában három szürt csinált az ellenfél, majd elbuktam egy nagyszlemet, amelyben Ax – Qxx színből nem adhattam ki ütést, végül részjátékot teljesítettek az angolok, amikor nekünk sima gémünk volt. Utána már valamivel jobban mentek a dolgot, de ahhoz, hogy 80–40-re, azaz 20–0-ra győzzünk az kellett, hogy Hargitai–Kuttner teljesen kicsinálja őket. Összesen öt szlempartin írtunk, és a többiben is mindig a jó oldalon álltak. Hihetetlen volt!
Két fordulóval a befejezés előtt Ausztria ellen ültünk le, és sajnos azt a meccset nem bírtuk idegekkel. A 20–4-es vereség azt jelentette, hogy Ausztria a lengyelek ellen szerzett 2 győzelmi pontjával is Európa-bajnok lett, mi pedig a belgák 16–4-es legyőzésével is csak hatodikak lettünk. _Sajnáltuk nagyon, hogy nem játszották el nekünk a magyar himnuszt._
Tudom, hogy Dzsémsz milyen nehezen emésztette meg, hogy végül csak a pontszerzés sikerült, de azt is tudtam mindig, hogy az akkori élményen alapuló baráti érzések irányították azóta is mindegyikünk életét.
Sokáig Csepeli Miklós partnereként gyűjtötte a skalpokat, licitálási tudásukat egyszer még Belladonna–Garozzo ellen is megmutathatták, amikor a két olasz világsztár budapesti tartózkodása alatt hajlandó volt beszállni a Bridzsélet Ki licitál jobban? vetélkedőjébe.
Fegyelmezett játékára jellemző eset, hogy egy bécsi egyeztetésnél Dienes Ödön bemondta: „–980”, mire Dzsémsz: „2300”. „Kinek?” – kérdezte Dienes. „Én nem szoktam 2300-at bukni” – volt Dzsémsz válasza.
Aztán egy időre fölhagyott a játékkal, inkább másik szenvedélyének, a golfnak hódolt.
Az utóbbi három-négy évben azután nagy elánnal beszállt az Elastron csapatába. Mindig hangsúlyozva, hogy „csak kiegészítő ember” talán a leglelkesebb volt az egész csapatban.
Most pedig elment.
„Ez van.” A jó k... életbe!
