Soha nem vettem magamnak a bátorságot, hogy összehasonlítsam kettőnk bridzstudását. Nem is lett volna értelme. Lajos tudott bridzselni. Nem tudom felsorolni, hogy milyen eredményeink voltak párosban és csapatban. Minden verseny élmény volt, amit vele játszhattam. Ő bridzselt, én küzdöttem. Ennek ellenére mindig egyenrangú partnerként kezelt. Soha nem volt egy rossz szava hozzám. Türelmesen magyarázta, ha valamit rosszul csináltam, és ami gyakrabban előfordult, ha valamit egyszerűen nem értettem.
Egyetlen esetre emlékszem, amikor egy nyári, keszthelyi versenyen kifakadt, mert valami borzalmas dolgot műveltem. _Mivel már én is öreg vagyok, nem igazán emlékszem a konkrét kiosztásra_. Jól álltunk, az első nap után a második helyen, ami nekünk gyakran elég volt ahhoz, hogy megnyerjük a versenyt. Talán az utolsó előtti cserét játszottuk. Ellenjátékosok voltunk. Lajos létrehozott egy végállást, és átadta nekem az ütést. A feladatom az lett volna, hogy kézbe tegyem a felvevőt, hogy belehívjon Lajos villájába _nem volt asztali átmenete_. Én boldog mosollyal tettem le a felvevőt az asztalra, onnan megadta a szükséges impasszt és teljesített. Lajos rám nézett, mindig szomorú szemei fényesen csillogtak, és ennyit mondott: „Péter, leromboltad a művemet.”
Ez olyan mélyen érintett, hogy a verseny megnyerése sem kárpótolt azért, hogy mit „követtem el”...
Úgy bridzselt, ahogy élt. Gondolkodott és végtelenül tisztességes volt.
Fried Péter
Lajos nincs többé
Lajost nem csak a bridzsről ismertem.
A kétezres évek közepén egy darabig ugyanazon a munkahelyen dolgoztunk, sőt minden hét egy napján egy kis furgonnal együtt mentünk árut szállítani az ország különböző pontjaira. Megbeszéltük, hogy majd felváltva vezetünk. Lajos kezdte, én ötven kilométer után megkérdeztem, hogy fáradt-e, mondta, hogy nem, aztán a párbeszéd megismétlődött száznál, kétszáznál, háromszáznál.
A következő héten már csak egyszer kérdeztem, a rá következőn egyszer sem. A vége az lett, hogy ezeken a közös utazásokon egy métert sem vezettem a furgont, és jó okom van feltételezni, hogy akkor ez megmentette mindkettőnk életét.
Történt ugyanis egyszer hogy az autópályán a középső sávban haladtunk úgy száz kilométeres sebességgel, hirtelen egy hatalmas csattanást hallottam, és eltűnt a szemem elől a kép. A motorháztető csapódott valahogy hirtelen föl, betörte kissé az ablakot, ráadásul a menetszél miatt ebben a helyzetben maradt. Megvallom, némiképp pánikba estem, és nem tudtam mit lehet csinálni mikor az ember az autópálya közepén száguld egy kocsival amiből nem lát ki. „Nyugi” – szólt oda nekem Lajos kábé olyan hangsúllyal, mintha a tévében tizenegyespárbajt néznénk. Talált egy szűk rést az ablak legalján amit nem takart el a motorháztető, és azon kikukucskálva biztonságos helyre kormányozta a kocsit.
Ezeken az utakon végig beszélgettünk, mindig akadt valami érdekes közös téma. Egyebek közt elmesélte azt is, hogy ha majd nyugdíjba megy, vesznek egy kertes házat valahol vidéken, és ő naphosszat a teraszon fog ülni, fröccsöket iszik és sportújságot olvas.
Úgy hallottam, hogy megvették a házat.
Jövő hónapban készült nyugdíjba menni.
Gondolom, újság, fröccs is akadt volna.
Csak Lajos nincs már többé.
Szilágyi László
Humor és türelem
Az elmúlt másfél évben itt az Ázsia boltban gyakran próbáltam kapacitálni Lajost, hogy térjen már vissza a bridzsasztalhoz, legkésőbb akkor, amikor nyugdíjas lesz. A munkatempóra nem, de a morálra mindenképpen jó hatással volt, hogy a szerdai elemzésekben egyre aktívabban vett részt. Egyszer még arra is rá tudtuk venni, hogy helyettesítsen.
– Milyen volt – kérdeztem másnap.
– Együtt öregszünk – felelte –, vagy legalábbis nem tűnt fel nekem, hogy a többiek öregedtek volna.
Mit tud_ott_ _nagyon_ jól ez a 60-as korosztály? Nevetni, játszani. Humorral álltak hozzá a játékhoz, legyen az bridzs, king vagy kocka. A kiemelkedőbb egyéniségeknek, mint Lajos, ahhoz is volt érkezésük, hogy magukon nevessenek. Mert volt türelme, stabil családi háttere, ahova haza lehetett menni a pikk impassz és a treff-káró beszorítás világából.
Köszönöm, hogy tanulhattam tőle, és remélem, a nálam is fiatalabbak is fognak még tanulni ettől a generációtól.
Szalay György
