Kezdőoldal

Egyetemi felvételi
Eredetileg Lengyelországba jelentkeztem, ahol bányászat- és kohászatelektronikát akartam tanulni. Ehhez azonban Miskolcra kellett volna mennem felvételi vizsgára. Én meg beírtam harmadiknak a moszkvai Közlekedésmérnöki Egyetemet, mivel ahhoz a lakásunkkal szemben volt a felvételi. A természetemből fakadóan egyáltalán nem volt biztos, hogy felvesznek. 15 perc után leadtam a matek feladatsort, 20 perc után leadtam a fizika feladatsort, és természetesen aritmetikai hibák voltak benne. A kapkodásnak mindig ez az eredménye. Nem sikerült jól, de elértem azt a pontszámot, ami elég. Mégis azt gondolom, hogy leginkább az orosz miatt vettek fel.

Amikor az orosz nyelvből kellett vizsgázni, akkor az történt, hogy viszonylag jól ment, amikor a vizsgáztató odaadott nekem egy Képes Nyelvmester nevű folyóiratot. Ebben volt Jevtusenkónak egy verse. (Később barátságba kerültem a költővel, mert a fordítók világszövetségének ő volt az egyik alelnöke, én pedig szintén benne voltam az elnökségben.) Mondta a tanár, hogy eddig minden nagyon jól sikerült, esetleg megpróbálkoznék-e ennek a versnek a fordításával?

Történetesen az Apáczaiban az orosz szakkörön pont előtte foglalkoztunk ezzel a verssel (nem csoda, hiszen a Képes Nyelvmesternek ez egy friss száma volt), és az osztálytársaim között olyan személyiségek is voltak, mint a Bognár Robi, aki egyébként később kiváló francia műfordító lett, a Mozgó Világnak volt főszerkesztője és a Várnai Iván, aki a középiskolai fordítóversenyt megnyerte. Ketten aztán csináltak egy egészen kitűnő fordítást arról a versről, amit a felvételin a tanár elém rakott. A szakkör egy héttel a felvételi előtt volt, én pedig elővettem színészi képességeimet, és azt mondtam: megpróbálom blattolva. Elkezdtem, a tanár meg megállított, odahívta a többi tanárt, és mondta nekik, hogy „ezt hallgassátok meg”, én meg mondtam nekik.

A felvételi lapom aztán később a kezembe került, rá volt írva, hogy „nem kell neki nyelvi előkészítőre mennie”. Aztán mégis részt kellett vennem a kötelező nyelvi tanfolyamon Kijevben, de ott aztán szabit kaptam. Ennek a lehető legnagyobb pozitívuma volt, mert akiket így felmentettek, azokkal egész nap a városban voltunk, emberekkel beszélgethettünk, csajoztunk, udvaroltunk, társaságba jártunk. Kénytelenek voltunk állandóan beszélni. Megszereztük a beszédkészséget, felszedtük a nyelvtudást. Ráadásul én mindig megkértem a beszélgetőpartnereimet, hogy ha bármilyen hibát ejtek, javítsanak ki, mondják meg, hogy miért.

Diplomák
Később aztán Moszkvában ahhoz is ragaszkodtam, hogy a szobatársam csak orosz legyen. A többi magyar diák általában úgy csinálta, hogy két magyar, két orosz, de én eleve ki akartam zárni, hogy magyarul megszólalhassak, hogy állandóan rá legyek kényszerítve a nyelv gyakorlására.

A végét mondom ezeknek az éveknek: volt tehát egy elvégzett egyetemem, egy majdnem befejezett disszertációm a Moszkvai Közlekedésmérnöki Egyetemről. Tudomásom szerint az egyetlen vagyok a Szovjetunióban tanult külföldi diákok közül, aki Lenin-ösztöndíjat is kapott. Így tehát nem csak Magyarországról, a Szovjetuniótól is kaptam pénzügyi támogatást az eredményeimért. Előrehozott vizsgákkal három év alatt végeztem el az egyetemet, így az utolsó két évben egyrészt már csak a disszertációm előkészítésén dolgoztam, másrészt tolmácsolási munkákat végeztem. Néhány vizsga még kötelezően hátra volt: munkabiztonsági, munkavédelmi, raktárosi, áruforgalmi, meg ehhez hasonlók, elsősorban annak érdekében, hogy amikor hazajövök, akkor ne kelljen letennem további vizsgákat, hanem rögtön kinevezett mérnök lehessek.

Olyan szerencsém volt, hogy a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium (KPM) akkori személyzeti vezetője kijött Moszkvába egy miniszteri delegációval, és biztosított róla, hogy ha leteszem ezeket a vizsgákat, akkor honosítva lesz a diplomám. De az történt, hogy az aktuális november hetedikei ünnepségek alkalmával a moszkvai egyetem rektora (Kocsnyev) és a magyar rektor (Kádár) találkoztak, és szóba kerültem. A moszkvai egyetem kérte, hogy maradhassak, mert a szakdolgozatomban a Transzszibériai Vasútvonal (BAM) felújításával foglalkoztam (biztosítóberendezések, felépítmény stb.), aminek a folytatása fontos lett volna nekik, a részletes megtervezésével foglalkozott volna a kandidátusi diplomamunkám. Hosszas vitát követően nem engedélyezte a magyar fél.

A kezdetek
Végül tehát a KPM nem engedett ki. Addigra már a Ferencvárosi Pályaudvaron dolgoztam mérnökként, de egy ideje terveztem, hogy felmondok. És bár dolgoztam nekik, ha őszinte akarok lenni, nem jelentem meg a munkahelyem már addig sem. Egy órára sem. Vörös diplomával, minisztériumi dicsérettel végeztem, summa cum laude... Békén hagytak. (Szappanos Géza 2018 novemberében az Astoriában – Fotó: Lékó Tamás)

Az első csapatverseny, amin játszottam, ’70 első felében egy felszabadulási emlékverseny volt. A három nagy csapat akkoriban a Góth (Góth, Kaufmann és a többiek), a NIMIGÜSZI (Csepeli Miklós, Linczmayer Lajos, Vinkler László, Ihrig Péter), és a Kovács Zolival felálló FÉSZEK – ők hárman és a Vég–Décsi–Csaba Karcsi féle csapat előzött meg minket, és az ötödik helyen végeztünk. Megelőztük a Cziffra-Kende féle csapatot, a Baja-Kiskunhalast, akik akkoriban nagyon erősek voltak, és a többi csapatot. Amorf (mint a zenekar, amiben játszottam) volt a csapatunk neve, saját kidolgozású rendszerem volt. Simon Lajossal játszottam, akit két-három héttel előtte tanítottam meg bridzsezni. A másik asztalon a Barta–Ragályi pár játszott, talán érthető, ha büszkeséggel tölt el, hogy negyedikek lettünk.

Szóval mondom, tényleg akkoriban kezdtem bridzsezni, az első nagyobb verseny, amin játszottam, a Mecsek Kupa (Holyinka, Cziffra, ifj. Cziffra) és a pécsi felszabadulási páros (Csák Kálmán) volt, amit megnyertem. Szerencsével tudja az ember megnyerni élete első párosversenyét? Hát... Én 1968 után, amikor megtanultam a Ragályi Zsigától bridzsezni, egyfolytában lengyelekkel játszottam kint. Akkoriban szinte tökéletesen beszéltem lengyelül. És hát a lengyelek ott is jól bridzseztek.

Ez után Zánkay Péter javaslatára elhívtak a válogatottba játszani. ’72 júniusának elején mentünk volna Porecbe, másodikától hatodikáig. Engem pedig kijelöltek, hogy május 31-én Bulgáriában kell tolmácsolnom a miniszternek. Május harmincadikán felhívtak délben, hogy az esti repülőhöz ne menjek ki, mert úgy döntött a miniszter elvtárs, hogy mást visz magával. Hogy a bolgárok döntöttek így, vagy a titkosszolgálat, vagy tényleg a miniszter, ma már teljesen mindegy, nem tudom. Annyira megharagudtam, hogy következő nap felmondtam a munkahelyemen és elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak.

Itt azért muszáj megemlítenem, hogy Zánkay Péter ekkor azt mondta nekem, hogy a munka sokkal fontosabb, mint a bridzs. És ehhez aztán később is mindig tartottam magam.

Formailag le kellett dolgoznom a munkaidőt, tehát augusztus 31-ig a MÁV állományában voltam, és abban a három hónapos felmondási időszakban a Berendi, aki az állomásfőnök volt, megkért, mondván, hogy „életemben nem voltam még szabin, három napra elmennék, Géza, légy szíves, legyél addig te az állomásfőnök”. Ez ugyanaz a Berendi, aki a Moldova regényben is szerepel, ő is írja, hogy sosem ment szabira. Na, ez volt az a három nap, amíg munkával töltöttem az időmet. Ez alatt az idő alatt megcsináltam a fűtőháznak a teljes „fordáját”, ami nem más, mint a mozdonyok cseréjének a rendje. Nem fogod elhinni, de ha kijönnél velem a Ferencvárosi Pályaudvarra, azt látnánk, hogy a mai napig ugyanazt a fordát használják. Ez a Magyar Államvasutak – pontosan mutatja, hogy hol tartunk.

NIMDOK
Amikor felmondtam, akkor behívtak a budapesti főigazgatóságra, hogy legyek a kibernetikai osztály vezetője. A műszaki egyetemre behívtak és ajánlottak egy adjunktusi állást az ún. Orosz-tanszéken (a tanszék vezetőjének volt ez a neve). Kerkápoly Endre is támogatta a tervet. A Közlekedésmérnöki Egyetemet akkor még nem így hívták és a Kinizsi utcában volt az épülete, úgy tudom, azóta az ELTE beszippantotta. 

Végül mégis szellemi szabadfoglalkozású lettem (Fürst Vili sokat segített), szakfordítónak mentem. Sokat dolgoztam be a NIMDOK-nak (Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító és Dokumentációs Iroda), ezért egy idő után megkértek, hogy hozzanak be (vegyenek fel állományba), és akkor ott kaptam állást. Akkoriban még nem tudtam, de aztán megértettem, hogy minden minisztérium mellett létrehoztak egy ún. döntés-előkészítő, szakmai intézményt. Itt elemzéseket, és ehhez hasonló dokumentumokat gyártottak. Ennek megfelelően KG Inform, Közdok, Vízdok, Agroinform stb. Minden minisztériumnak volt ilyenje, ezért a NIMDOK-ról is azt gondolták, hogy ez a feladata. Kétségtelenül volt ilyen is (hiszen például volt a NIMDOK-on belül Tájékoztatási Osztály, Szénbányászati Osztály, Vegyipari Osztály stb. – hiszen a Nehézipar miből áll? Bányászat, kohászat, színesfémkohászat, vegyipar, villamosenergia), de a valóságban a legfontosabb feladata a központi információszolgáltatás volt. Itt kizárólag a miniszterelnök és a miniszterelnök-helyettesek útjait készítették elő szakmailag. Ennek az osztálynak olyan munkatársai voltak, akik vagy államminiszterek voltak a Nagy Imre kormányban, vagy ismert ellenzéki személyek voltak. A ’63-as amnesztia után ugyanis azokat az ellenzékieket, akiket kiengedtek, olyan háttérintézményekbe delegálták, amelyek döntés-előkészítő háttérintézmények voltak.

Azokban az időkben több halálraítélt dolgozott ott, mint párttag. Volt olyan munkatársunk, aki disszidált, de a titkosszolgálat emberei betuszkolták kint egy kocsiba és visszahozták. Ilyen hely volt.

A Nimdok igazgatója Aranyossy Árpád volt, aki a Sorbonne-on végzett, és ENI-t (a legnagyobb olajmérnökképző egyetem mind a mai napig, egyébként olaszországi székhelyű). Árpád angolul, németül, franciul, olaszul perfekt volt, és nagyon jól értette az oroszt is. Mindent, amit a vezetésről valaha tanultam, azt igazából tőle tudom.

Szerencsém volt, Aranyossy nagyon hamar felismerte, hogy van bennem spiritusz, és felkért, hogy legyek a Fordítási Osztály osztályvezető-helyettese. Én meg mondtam, hogy nem igazán szeretném. Ennek az volt az oka, hogy mint fordító horribilis összegeket kerestem. Az igazgatómnak volt 5700 forint a fizetése, nekem az átlagfizetésem 14 111 forint volt. Teljesen kivetkőztem magamból, annyit fordítottam. Mindent kizártam. Hogy egy példát mondjak: Szilveszter délutánján átjöttek hozzánk a barátaink, a sógoromék, én pedig mondtam nekik, hogy mindent előkészítettem, egyenek, igyanak, de nekem most még van egy kis munkám. Aztán este kilencig dolgoztam.

De ez a történet egyben arra is rávilágított, hogy ez így nem mehet tovább. Ott voltak velem a barátaink, a rokonaink, én meg dolgoztam. Január első munkanapján bementem, és mondtam az Aranyossynak, hogy elvállalom az osztályvezető-helyettesi feladatot.

(Onnan tudom, hogy mennyi volt az átlagfizetésem, hogy amikor elvittek katonának, akkor a katonaságnak az átlagfizetésemet kellett biztosítaniuk. Majd megőrültek, amikor megtudták. Valahogy megoldották, hogy csak kb. 5800 forintot kaptam, de hát az is horribilis pénz volt 1972-ben.

Végül összesen egyébként három hónapot voltam katona, de ez pont elég volt arra, hogy nem tudtam elmenni a delfti ifi-Eb-re, mivel a katonaság miatt kikerültem a keretből.)

És aztán – Zánkay Péter intelmeit is követve – mindig is a munkának éltem. Soha nem tudtam volna megengedni magamnak, hogy két hétre elmenjek szabadságra és csak bridzseljek. Nem akarom eltúlozni, de azt azért mondhatom, hogy ’92-93-ig én nem voltam szabadságon.

Az első kinevezésemet követően gyorsan fel is kaptak. Hogy csak egy példát mondjak: volt egy alapszervezeti párttitkárválasztás, ahol én nem voltam a pártbizottság jelöltje, viszont engem szavaztak meg 15:12 arányban, állítólag volt is nagy balhé a kerületi pártirodán. Sokszor hívtak a pártba különböző funkciókba, de ezeket a felkéréseket soha nem vállaltam el.

Út tovább
A NIMDOK mellett volt egy NIMIGÜSZI nevű cég is, ők biztosították a számítástechnikai hátteret. Ott dolgozott például a Vinkler Laci, Ihrig Péter, és a volt BBE-elnök Márton Géza volt az igazgató.

Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb felkéréseket kaptam, én pedig mindegyikre nemet mondtam. Aranyossy volt az egyetlen, akivel megbeszéltem, és mindig azt mondta nekem, hogy ennek rossz vége lesz. Attól félt, hogy utánam fognak nyúlni, és sehol nem fogok tudni elhelyezkedni. Egyre csak jöttek a megkeresések, én pedig mindre nemet mondtam. Míg végül 1976-ban az utolsó felkérésre, az OFFI-ra (Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda) is nemet mondtam. Az élet azonban másképpen akarta. 1976-tól 1978-ig én vezettem a NIMDOK-ot, de 1978-ban volt egy nagyon durva konfliktusom a munkahelyemen. Egy évig még vártam, hogy hátha rendbe jönnek a dolgok, de amikor látszott, hogy nem javul a helyzet, akkor 1979-ben felhívtam az illetékest, hogy áll-e még az ajánlatuk az OFFI-ra vonatkozóan, és 1980-ban így kerültem oda, ahol aztán 29 évet dolgoztam. Onnan küldtek nyugdíjba, mert kellett a hely valakinek. Utána három év alatt volt öt igazgatója az OFFI-nak.

Jó kapcsolatban vagyok velük továbbra is, most volt a 155. évforduló, meghívtak a nyitó előadásra, díszvendég voltam.

OFFI
Amikor odakerültem, akkor azt láttam, hogy teljesen elmaradott körülmények között dolgoznak. Mi a NIMDOK-ban már javítószalagos IBM gömbfejes írógépen dolgoztunk, de itt még villanyírógép sem volt. Ráadásul az intézmény életben maradásának záloga egy jelentős állami támogatás volt. Azt mondtam az akkori helyetteseimnek, hogy akkor maradjanak, ha el tudják fogadni, hogy az első két évben nem lesz nyereségrészesedés. Az egyikük elment, a másik maradt. Visszautasítottam az állami támogatást, fejlesztésekbe kezdtünk. Új szolgáltatásokat hoztunk létre, illetve a régieket is felgyorsítottuk. Számítógépeket, fénymásolót vásároltunk. A beruházások miatt végül még a harmadik év sem volt nyereséges, de utána sikeres cég lett az OFFI-ból.

Amit sosem értettem, hogy miért úsztam meg a sok szemtelenséget, amit elkövettem, miért nem billentett valaki fenéken. Olyan vitanapokat rendeztem, hogy csak úgy izzott a levegő. Minden lényeges kérdés felmerült, mindent megvitattunk. Amikor Csernobil után ki akartak rendelni minket május elsejei felvonulásra, akkor én bejelentettem, hogy az OFFI-ból nem megy senki. A kerületi párttitkárnak el kellett magyarázni, hogy itt mindenki beszél nyelveket, itt mindenki tudja, hogy mi történt. Ő nem tudta.

Bridzsszervezés
Zánkay Péter tanácsát megfogadva inkább a munkával foglalkoztam. Az akkori főtornavezető Berentey Ernő volt (a Berentey Öcsi). Egyre terhesebb volt nekik az a sok munka, amivel a versenyszervezés járt. Elkezdtem feljárni hozzá – közel lakott –, és mivel a végzettségemből adódóan műszaki rajzolni is tudtam, elkezdtem segíteni neki megrajzolni azokat a táblákat, amik a szervezéshez kellettek. Egy idő után elkezdte mondani, hogy miért nem én csinálom. Én csak segíteni jöttem, de aztán viszonylag hamar felmerült, hogy legyek benne az elnökségben. Akkoriban a másodosztályban játszottam, de kétségtelenül olyan emberekkel, akik jelentős funkciókban voltak, ügyészekkel, magas rangú katonatisztekkel, illetve a Merza Tiborral, aki az elnök volt korábban. Látták, hogy vannak szervezési adottságaim. Eleinte főtornavezető voltam, aztán nagyon gyorsan, már 1979-ben alelnök lettem.

Úgy lettem alelnök, hogy a MASPED vezérigazgatóját, Antal Györgyöt azért hozták oda elnöknek, hogy legyen sportszövetség a bridzsegyesületből. Nagyon sokáig voltam alelnök, később Csikós-Nagy Béla mellett is. Az Antal György mellett dolgozó Villányi Ágoston óriási segítség volt, olyan forgatókönyveket írt az elnökség számára, mintha kottából dolgoztunk volna. Villányi nagyon kézben tartotta a szövetség mindennapjainak az irányítását, így nekem inkább a problémás ügyek jutottak. El lehet képzelni: külföldi utazások, valutaügyek, óvások, fegyelmik… Szerencsére nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek ilyen problémái adódtak, szóval amikor az OTSH-ban (a sporthivatalban) kellett ezekről a kérdésekről tárgyalni, akkor elég megértőek voltak velünk. Antal ezeket mindig rám bízta, mert azt hitte, hogy vannak kapcsolataim. Nem voltak, csak jó volt a tárgyalókám.

Később, amikor Csikós-Nagy Béla is leköszönt, lettem elnök. Akkoriban nem volt semmilyen állami támogatás, a nevezési díjak mégis ki voltak fizetve, sőt, valamennyi zsebpénzt kis kaptak a játékosok. De ehhez nagyon sok segítséget kellett kapnom olyan bridzsezőktől, akiknek erre módjuk volt.

A Philip Morris-versenyek szervezése is rám hárult egy idő után, sőt, a párizsi verseny szervezésében is részt vettem, Hackett-tel közösen.

Csalók
Az első partnerem Csák Kálmán volt – akit én miattam is tiltottak el örökre.

Miskolcon játszottam vele. Akkor még kézzel értékeltük az eredményeket. Mindig részt vettem ebben a munkában, egyrészt, mert nagyon gyors voltam, másrészt mert így mindenkit le tudtam ellenőrizni. Kifüggesztették az eredményeket, megnéztem, és láttam, hogy valami nem stimmel. Nekünk egy topszkór volt beírva egy nulla helyett. Azt a partit a Csák értékelte ki és kijavította az eredményt. Fegyelmi és eltiltás követte (örökre). Partnerem volt, de sajnos nem volt mit tenni.

A Philip Morrison játszottunk Kelen Karcsival. Formailag én szerveztem, de volt elég tornavezető, így tudtam játszani. Hallottam egy lengyel párt beszélgetni, akik történetesen az első helyen álltak. Azt mondta az egyik, hogy tudja, hogy a következő partiban 3 szan van, a másikban meg ez és ez. Szóltam a Fritz Babschnak, ő volt a főtornavezető, és elmondtam nekik, hogy ez hangzott el. Megkérdezte a Babsch, hogy biztos vagyok-e benne. Mondtam, hogy halálbiztos. Azt javasoltam, hogy küldjön oda két tornavezetőt, akik csak véletlenül arra kószálnak, és rögzítsék a liciteket (akkoriban még nem volt erre semmilyen eszköz), és utána eldöntitek, hogy igaz vagy sem amit mondtam. Az egyik partiban 18 ponttal kellett bemondani egy 3 szant, amiben volt egy 6–3-as szín, ami 2-2-ben oszlott az ellenvonalon, két ász és a rövid színben jól ülő király hozta a kilenc ütést. Történetesen itt volt a teljes EBL-vezérkar Magyarországon. Jensen, Schröder, Endicott, és a többiek mind. Jensen elnök egy 11 tagú bizottságot hozott létre, amelyen Schröder elnökölt.

A vizsgálat során szembesítették őket azzal, hogy mi hangzott el, utána az asztalnál történtekkel, és kérdezték, hogy ki volt az információ forrása. Addigra már az is kiderült, hogy aki hallotta őket, nem lengyel volt. A bizottság lengyel tagjához, Frenkielhez fordultak a játékosok, és megkérdezték: tényleg tudhatott ennyire jól lengyelül az az ember, aki hallotta? Mire Frenkiel, aki mellettem ült, azt válaszolta: „Tekintsék úgy, mintha én hallottam volna.”

Ekkor elismerték, hogy volt információjuk, de azt mondták, hogy a többi játékos szkórlapjáról lesték le. Akkor Schröder azt mondta, hogy ennyire hülyének ne nézzék őket, senki a mezőnyben nem játszott 3 szant rajtuk kívül ezekből a lapokból. Őket örökre eltiltották, amit aztán húsz évre mérsékelt a lengyel szövetség, de nem tértek vissza.

Feltételezhető, hogy ennek a történetnek szerepe volt abban, hogy hamarosan felkértek az EBL végrehajtó-bizottságába tagnak, ott 1991 és 1995 között tevékenykedtem.

Bridzsélmények, partnerek
Viszonylag hamar az a megtiszteltetés ért, hogy Keil Béni elhívott egy párosversenyre. Általában minden verseny eredményére emlékszem, de erre nem érdemes, nagyon meg voltam illetődve. Ennek a versenynek a végén, harmincvalahány parti után egyszer csak észrevettem, hogy ott ül mellettem a nő, akinek udvaroltam. Kérdeztem tőle: hát te, mikor jöttél? Azt mondta, az eleje óta itt ülök. Velem is megtörtént tehát Reese híres esete a meztelen nővel.

Később Vinkler Lacival játszottam a legtöbbet. Többször is indultunk válogató versenyeken, és annak ellenére, hogy általában jól szerepeltünk, valahogy mégis mindig kimaradtunk a csapatból, amelyik részt vett az Eb-n. Az is igaz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy bármelyiken részt tudtam volna venni. A munkahellyel nem igazán tartottam összeegyeztethetőnek, hogy két hétre elmenjek. Nem esett nehezemre elfogadni ezeket a döntéseket.

Mivel bejárásom volt a miniszterhez, javasoltam neki, hogy hozzuk létre az Igazságügyi Bridzs Egyesületet. Ezt követően lettek IBE versenyek is az Igazságügyi Minisztérium aulájában: egy meglehetősen elegáns környezetben. Akkor jött létre az IBE csapat is, Koltaival, Gerővel és Vinklerrel bajnokságot is nyertünk. Ezzel a győztes csapattal kimentünk játszani a Wiener Congress versenyre, ahol kilenc fordulóban minden meccsünket megnyertük és vezettünk. Aztán a rájátszásban a döntőt elveszítettük. A pároson másodikok lettünk Gerővel – Vinkler nem akart akkor éppen játszani.

Aztán nem sokkal később jött az IBE fénykora, amikor csatlakozott hozzánk Szilágyi, Macskásy. Lévai Jancsi is megfordult a csapatban, Koltai, Gerő szintén. Nemzetközi versenyeken rendszeresen Szilágyival játszottam, volt olyan év, hogy szinte minden versenyt megnyertünk. Olaszországban hét párosversenyen indultunk, ebből hatot megnyertünk, egyszer másodikak lettünk. Később Magyar Péter is csatlakozott, és akkor alakult ki az a felállás, hogy Szappanos–Szilágyi, Magyar Péter–Koltai Gábor. Ez a csapat nagyon erős volt, ezzel nyertük meg a milánói nagyversenyt is, ott Macskásy Gábor volt az ötödik. Volt, hogy Gál Péter, volt, hogy Lakatos Péter játszott velünk ötödikként. Később Szilágyival elhatároztuk, hogy ő játszik az egyik asztalon, én játszom a másikon. Mindig mással, de ez a felállás is nagyon bevált. (Ezen a másfél évtizeddel ezelőtti képen Szilágyi László – és Zöld Ferenc – történetesen nem a partnere, hanem az ellenfele – Fotó: Huczka Hédi)

1995-ben Vilamurában úgy ültünk le, hogy Magyar Péter játszott Linczmayer Lajossal, ott volt Dumbovich–Kovács Misi, és én játszottam Szilágyival. Van egy emlékem erről a túráról, ami számomra magyarázatot ad arra, hogy miért szerepeltek sokáig rosszul a magyar válogatottak. Végig nagyon jól ment nekünk Lacikával. Annyira jól ment, hogy egyre többet játszottunk a csapaton belül. Egészen a következő partiig.

A licit talán nem is olyan fontos, de az alábbi lapokkal 7 pikkbe jutottunk.

Treffel indultak, és aduzás közben kiderült, hogy a pikk szín 3–1-ben van elosztva. Látszólag lehetne jó a szingli kőr király, de ez nincs így, ugyanis nincs elég lemenet az asztalra, hiszen egyszer le kellene jutni a kőr lopásért, egyszer pedig a magas kőrökért. Az egyetlen reális esély tehát, ha jobbra van a szingli kőr bubi. Ki is hívtam a dámát, ezt fedte a király, a bubi pedig nem esett, én pedig terítettem, hogy egyszer elbuktam a felvételt.

Kiraktak a csapatból. Hogy miért? Azért, mert ki kellett volna hívni a kőr tízest, hiszen a jobb oldali ellenfelem nem ismeri a lapokat, és elképzelhető, hogy Jx-ből esetleg kicsit rak. Félreértés ne essék, igazuk volt, meg kellett volna próbálni. De ez a hibakereső mentalitás nagyon nehézzé teszi a jó játékot. Ezért szerepeltek ezek a csapatok mindig rosszul. Mert mindig volt egy ember, aki bebizonyította, hogy ki milyen hülye.

Később Macskásyval játszottam nagyon sokat. Elképesztően jól ment. Akkoriban volt Jakab Sanyinak egy olyan mondása, hogy „mindegy, hogy mi itt mekkora hülyeséget csinálunk, a másik asztalról Macskásy–Szappanos úgyis jobb szkórt hoz.” Volt két olyan kupadöntőnk, amit a Kemény–Trenkával és Holyinka–Jakabbal nyertünk meg (2001-ben és 2003-ban).

Egyszer játszottam Lévai Jancsival is válogatón, akkor Linczmayer Lajos–Kovács Zoli volt a másik párunk. Az volt a megállapodás, hogy a végére 4 pár marad, akik körbejátszanak egymással, és a három legjobb megy ki. De mi eleve abban maradtunk, hogy ha be is jutunk, akkor visszalépünk. Akkor a Lajos azt mondta, hogy nem lenne korrekt, hogy ha élhetnék ezzel az opcióval, mert hogy ha mi nem vagyunk, akkor ők nem jutottak volna be. Lévai sem tudta vállalni a munkája miatt, én is az OFFI-nál dolgoztam már, visszaléptünk végül.

De játszottam Kaufmann-nal, Linczmayerrel, Kovács Zolival, később Kelen Karcsival. Dumbovich Miklóssal háromszor játszottunk, ebből a legrosszabb eredményünk egy második hely volt. Ezen felbuzdulva el is mentünk a Cavendishre, ahol csak azok a párok indulhatnak, akikre fogadnak. Ha nem fogadnak egy párra, akkor maguknak kell kifizetniük a fogadás tétjét. Találtam két embert (Homonnay Géza és Bucskó Mihály) – akik kifizették a kötelező tét negyedét-negyedét, én pedig a maradék felét. A rossz hír az, hogy maradt benne (melyik versenyben nem maradt?), a jó hír az, hogy az ötödik hellyel végül pozitívban zártam én is és a befektetőink is. (Kelen Károllyal Bartis Béla és Kisgyörgy Lajos ellen 2009 tavaszán a Böszörményi úti versenyteremben – Fotó: Huczka Hédi)

Ez az élmény is szerepet játszott annak a véleményemnek (már-már rögeszmémnek) a kialakításában, hogy Magyarországon a bridzs élmezőny többet tud, mint a világ. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy volt egy nagyon csúnya emlékem is. Egy megbetegedés miatt úgy alakult, hogy az utolsó pillanatban kellett partnert találnom, és Kemény Gyuri hősiesen vállalta ezt a feladatot. Én nem értékeltem a hősiességét, sőt. Elég rondán viselkedtem vele azon a versenyen, amit azóta is bánok. Sokat tanultam belőle, bár talán túl nagy árat fizettünk azzal, hogy a csapat eredménye is ráment.

Viszont azt, hogy mit tanultam, muszáj megosztanom: ahhoz, hogy kihozzuk magunkból a maximumot, csak annyira lenne szükség, hogy a versenyek holtidejében ne egymást fárasszuk. Egy szó ne essen bridzsről – ez a megoldás. A többihez elég jók vagyunk.

Szeniorbridzs
Nyugdíjazásom után volt egy hosszú beszélgetésem Dumbovichcsal. Ennek volt a folytatása, hogy 2008-ben Pekingben játszottunk az olimpián. Igazából szerintem már azt is meg kellett volna nyernünk. Az volt a koncepció, hogy Ötvösi, aki a csapat szponzora volt, a meccsek felében játszik Dumbovichcsal, a másik felében Kovács Misi játszik helyette, mi pedig a másik asztalon játszunk Magyar Péterrel. Nem mindenben értettünk egyet, végül Ötvösi azt javasolta, hogy én legyek a kapitány, én ültessek. Így is volt, és bejutottunk az egyenes kieséses szakaszba.

Második helyen mentünk tovább a csoportunkból, így a másik csoportból választhattunk, és mindenki legnagyobb meglepetésére a kanadaiakat választottam. Nem is lett volna semmi baj, de az ültetésen megint összekülönböztünk, és ennek több mint 60 IMP-s hátrány lett az eredménye az első szegmens után. Végül rendeződtek a dolgok, és a legnagyobb különbségű győzelemmel jutottunk tovább a nyolcaddöntőből. Ez után jöttek az amerikaiak. Úgy kezdtük a meccset, hogy a kínai őrök nem engedték be az egyik játékosunkat, aki véletlenül a badge nélkül jött el. Máshogy kellett leülnünk, –77 IMP volt az eredmény ebben a második szegmensben. A vége előtt négy partival átvettük a vezetést, de aztán elmaradt a csoda, nem jutottunk tovább.

2012-ben megpróbáltuk újra, de akkor már négyen. Viszont azt mondtam a többieknek, hogy ha valaki kérdez valamit tőlem, akkor előfordulhat, hogy arra nem jól válaszolok, és már kész is a balhé. Álljunk össze, és legyen egy kapitány. Felhívtam Bárány Gyurit és megkérdeztem tőle: „Akarsz egy olimpiai bajnok csapat kapitánya lenni?” De szigorú feltételeim voltak, amiket el kellett fogadnia: egyrészt nem szabad engednie, hogy megszólaljak, ha az ellenféllel vita adódna. Másrészt senki nem kérdezhet senkitől semmit a szünetekben két meccs között. Egyszerűen nem beszélhetünk olyankor bridzsről. Vacsoránál szintén nem beszélhetünk bridzsről. Megígértem, hogy megcsinálok minden munkát, amit kell (line-up összeállítást, konvenciókártyákat), de fegyelmet neki kellett tartania.

Az egyetlen fegyelmezetlenséget én követtem el, egyszer nem bírtam ki és megkérdeztem: „Ebben a 3 szanban ki nem hívott pikket?” Erre azt mondta Miklós igen ingerülten: „Azért kérdezel ilyen hülyeségeket, mert fogalmad nincs a bridzsről.” Soha többet nem beszéltünk bridzsről. Utólag már értem, hogy Miklós a partnerét védte, aki logikusan játszott ugyan, de az adott partiban nem szerencsésen.

A lengyelek elleni negyeddöntő volt a legnehezebb meccs. Nem is meglepő, hogy azt a szabályt, hogy nem beszélünk bridzsről, ennek a meccsnek a kapcsán szegte meg a csapat, kétszer is. Az ötödik szegmens után szoros volt az állás, alig volt pontforgalom, ekkor jegyezte meg Miklós, hogy „látjátok ti is, minden IMP számít”. Igazságtalan lenne, ha azt mondanám, hogy ezért, de… Történt, hogy ezt a lapot osztották nekem:

Amíg én ültettem, mindig Russyan és Lasocki ellen játszottunk Péterrel, mert Russyannal jó barátságban voltam. Az utolsó szegmensre azonban cseréltek, és Romanski–Kowalski ellen kellett játszanunk. Fülembe csengett, hogy nem adhatunk szürt, elindultam a pikk ásszal, és ezt az asztalt láttam meg:

Nem jellemző rám, de valahogy elhagyott a szokásos magabiztosságom. Elbizonytalanodtam, és csak azt éreztem, hogy nem szabad hibázni. Lehívtam a pikk ászt is, majd hogy ne adjak ütést, treffet hívtam. Ez volt a teljes kiosztás:

Mint látható, ha kőrre fordulok, kettőt bukik a felvétel, és ami még jobban fájt, a mi 4 pikkünk teljesíthető. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy rajtam ment el a meccs.

Nem sokkal később ebben a 4 pikkben lettem felvevő:

Mindkét ellenfél licitált, de indulóerőt a baloldali ígért. A káró király indulás szerencsés volt, teljesítési esélyt adott. Hiányoztak a kőr figurák, és úgy tűnt, azok osztva vannak. Minél tovább gondolkodtam, annál világosabb volt, hogy a pikk impassz nem fog ülni, és baloldali ellenfelem még egyszer nem fog hibázni, amikor üt a pikk királlyal, elbuktatja a felvételt. Láttam pontosan, hogy a valódi esélyem a hátul lévő szingli pikk király. De ezt megjátszani… És akkor elkezdtem vívódni. Ez pedig egyáltalán nem jellemző rám. Azon gondolkodtam: milyen megjegyzések lesznek majd? Pedig én nem ilyen vagyok. Amikor bridzsezem, a briddzsel foglalkozom. Mi lesz, ha ül az impassz, én meg elbukom? Soha nem volt ez rám jellemző. Nem túlzok, biztos, hogy két perc eltelt, ami nagyon-nagyon sok idő. Azt vettem észre, hogy a baloldali ellenfelem egyre izgatottabb. Nyilván rájött, hogy min gondolkodom. Beütöttem az ásszal, 11 ütés.

Tatabányán eközben zajlott a verseny. Két csere között mindenki nézte a közvetítést. Várták, hogy mi fog történni. Olyan hosszan gondolkodtam, ami tőlem egyáltalán nem volt reális. Végül bemondták, a cserét, „tessék az asztalhoz ülni”. Majd a következő pillanatban felrobbant a terem, hogy „beütött az ásszal”.

Ekkor következett a második fegyelmezetlenség a csapatunkban. Az egyetlen mondat, ami a két hét alatt a Pétertől elhangzott: „Megnyerted a meccset”. Mondanom sem kell, hogy Dumbovich Miklós és Kovács Misi kiváló játéka nelkül soha nem tudtunk volna ilyen eredményt elérni.

Az amerikaiak elleni döntő sétagalopp volt. Amihez nyúltam, minden sikerült, rettenetesen jól ment a játék és élveztem is nagyon.

Feltehetően azért nem volt soha stabil partnerem, mert sosem tudtam megígérni, hogy én majd a munkahelyemről bármikor el tudok jönni. A munkám mindig fontosabb volt.

Hogy kerültem a fordító szakmába?
Amikor kint jártam egyetemre, rendszeresen kértek fel a legmagasabb szinten tolmácsolni. Rengeteg könyvet olvastam, nagyon régi orosz nyelven írott könyveket is. A Szovjetunióban sem úgy volt, hogy kommunista lett volna mindenki. Sok olyan ember volt, aki nem szerette a rendszert, de természetesen ezt nem képviselhették. Az ő könyvtáraikban hozzá lehetett jutni komoly értéket képviselő irodalmi anyagokhoz. Nagyon jó könyvekhez is. Ezen kívül nagyon sok olyan emberrel voltam jó viszonyban, mondhatnám baráti kapcsolatban – például a Keresszel, a sakkozóval. valamint Korcsnojjal és Szpasszkijjal.

De nagyon sokat tolmácsoltam kint, rengeteget. 1968-tól 1970-ig kis túlzással az összes kormánydelegációnak, amelyik kint járt, én tolmácsoltam.

Fontos szakmai munka a szocializmusban
Ahogy minden munka, a kandidátusim is nyilván titkosítva volt. Egy félsoros feljegyzésem sem maradt belőle. A Szovjetunióban amúgy is az volt a diploma elkészítésére vonatkozó szabály, hogy nem írhatod otthon. Mindent csak tanári felügyelet mellett csinálhatsz. Amit írtál, le kellett adni az utolsó papírig, és csak abból dolgozhattál, ami ott rendelkezésedre állt. Kizárnak tehát minden külső segítséget, szakkönyvek és szakcikkek helyszíni olvasását. A plágium minden lehetőségét megpróbálják kizárni.

Az első partik
1968-ban tanultam meg bridzsezni. A Vörös Nyíllal mentünk Moszkvába, és a Ragályiék mint egyetemisták kint voltak egy delegációval. Egy évvel jártak fölém. Én tolmácsoltam nekik. Mondták, hogy csak hárman vannak, nincs negyedik. Gondoltam, annyira nem lehet bonyolult ez a bridzs, hogy ne tanuljam meg. A vonatút felénél már én magyaráztam nekik, hogy egy-egy partiban mit kellett volna csinálniuk.

Matekérettségi
Gimiben matekérettségi volt. Felolvasták a három példát – megkérdezheted, osztálytársaim a mai napig mesélik a sztorit – ott ültem keresztbe tett lábbal, és ahogy véget ért a felolvasás, bemondtam a három végeredményt. Az osztálytársaim meg mondták egymásnak: „Gyorsan írd fel, mert ez biztosan jó.” Azóta minden érettségi találkozó azzal kezdődik, hogy az osztálytársaim ezt az esetet felidézik.

Japán kirándulás
Alan Truscott írt egy felháborodott cikket a New York Times-ba, hogy nem én kaptam a legjobb ellenjáték díját – de most nem erről van szó, pedig szerinte (is) megérdekeltem volna. Négy-öt nap volt az út csak oda. Repülővel mentünk Omszkig, aztán a Szibériai vasúton utaztunk harmincnyolc órát, végül Nahodkából mentünk Jokohamába komppal másfél napon át. Este a kompon buli volt. Együtt ültek a magyarok, kivéve Homonnay Gézát, akinek ez nászút is volt egyben. De ott volt Vikor Dani, Szilágyi Laci, Lakatos Péter. Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy a magyar karateválogatott is ott volt a kompon. Akkor bontogatta a szárnyait a Magyar Karateszövetség, és a japán szövetség meghívására utaztak oda.

Ülünk ott szép nyugodtan, amikor odajön az egyik karatés srác, és mondja, hogy látják, hogy én jóban vagyok a pincérekkel (mivel tudtam oroszul, ez nem volt véletlen), és kérdezték, hogy nem tudnék-e segítséget kérni. Nem tudják kinyitni az üveges sört. Mondtam nekik, hogy ezért nem kell szólni a pincéreknek. Megfogtam, kinyitottam az egyikkel a másikat, aztán a másikat is kipattintottam. Alig telt el fél óra, jöttek, hogy egy fekete címkés cseresznyepálinkát nem tudnak kicsavarni (még mindig a karateválogatottról beszélünk). Adjátok ide, mondom, bumm, kicsavartam, mindegyik csak nézett, a Szilágyi Laci pedig hangosan kacagott. Nem telt el egy újabb félóra, és jöttek, hogy nem tudják a borokat kinyitni. Mondom Lacikának, add már ide azt a kispárnát! Kettőt rácsaptam az üvegekre és kijöttek a dugók.

Sakk és bridzs
A Vörös téren volt a Szovjet Sakkszövetség központja. Oda meghívtak, ennek következtében nagyon sok barátom volt ott. Közülük Szpasszkijjal ott barátkoztam meg. Vele később is tartottam a kapcsolatot – amikor már Franciaországban élt.

1976-ban az országos bajnokság győztesének az volt a jutalma, hogy 1977-ben részt vehetett az eviani versenyen. Ott ismerkedtem meg a Tisóval (az óragyáros, hogy félreértés ne essék). Fel is merült, hogy a párizsi verseny rendezésébe bevonna szívesen.

Az első nap, amikor megérkeztünk a versenyre, megláttam Larissát. Larissa Polugajevszkij, a Polugajevszkij felesége, és ők meg a világbajnoki selejtezőt játszották ott éppen. Szpasskij Portisch Lajos ellen játszott Genfben, és itt Evianban meg Korcsnoj játszott Lev Polugajevszkij ellen. Odamentem köszönni, Lev is odajött, megkérdeztem, hogy álltok. Ez persze udvariassági kérdés volt, mindenki, aki kicsit is követte a sakkot, tudta, hogy hogy állnak. 3,5–0,5-re vesztésre álltak. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta: „Most még nem nagyon megy a játék, de rendbe fogom hozni, ne izguljál, rendben lesz” – és megveregette a vállam. Biztos, hogy KGB-snek nézett engem. Nem ugrott be neki, hogy a Vörös térről ismerjük egymást.

Szpasszkijnak pedig megüzentem, hogy itt vagyunk Evianban, és minden nap átjött hozzánk Genfből a reggelihez. De ez sem így kezdődött, hanem először a Tiso felajánlotta, hogy átvisz minket Genfbe. A Tiso kocsijával mentünk, a Tiso vezetett, és a francia–svájci határon elvileg bárki átmehetett. Kiszúrtak minket, hogy magyarok vagyunk, nem engedtek át minket, merthogy nincs vízumunk. Ezért aztán Szpasszkij jött. Reggelire sárgadinnye volt pármai sonkával: nekünk ez teljes újdonság volt, mi soha nem láttunk hasonlót sem. Reggeli után mindig beültünk a jakuzziba, olyat sem láttunk azelőtt.

Egyébként a kockajátékot onnan hoztam Magyarországra: a Szpasszkijék tanították meg nekem ott. Én hoztam egyébként a kinget is, még a Szovjetunióból.

Az egyéni versenyt Evianban Vinkler Laci nyerte egy ponttal előttem. A mai napig emlékszem a partira, ami eldöntötte a végső sorrendet. Nem baj. Neki 2000 frank volt a díja, nekem 1200. Este lementem a kaszinóba, felraktam az egészet a feketére, és nyertem. Így aztán nekem már 2400 frankom volt, neki csak 2000, minden rendben is volt rögtön.

Út Evianba
Trabanttal mentünk, és akkoriban Franciaországban őrület volt: nem volt szabad kétütemű autóval behajtani. Vittem magammal 11 palack Arolt, ezt a kenőanyagot kellett hozzátölteni az üzemanyaghoz, hogy a Trabantnak megfelelő legyen a keverék. Az volt az ötletem, hogy a Mont Blanc alatt megyünk át az alagúton. Azt határoztuk el, hogy úgy megyünk, hogy elől megyek a Trabanttal a Vinkler Lacival, és mögöttünk jön a Vikor Gyuri a Pelikánnal meg a Vikor Évával. Nekik egy R16-osuk volt. Szorosan rám állt. Akkoriban még mérlegeltek: megmérték az autó súlyát, és aszerint kellett fizetni a díjat az alagútért. Ráálltam, és intett a finánc, hogy mehetek. A Gyuri rám állt közvetlenül, hogy ne látszódjon az a jellegzetes kék füst, amit a Trabant kiadott magából. Közben meg sürgettek is, mert nagy sor volt. Picit ügyetlenkedtem is, lebukni sem akartam. De hát álló kocsit kellett indítanom, a füstnek sem a bűzét, sem a színét nem lehetett eltüntetni. Elindultam, mellettem ült a Vinkler, és már hallottuk is, hogy fütyülnek utánunk rögtön. De hát természetesen én „nem hallottam”, és átmentünk az alagúton, ami a csövön kifért (Trabantról beszélünk persze), előztem is az alagútban, amiről nem mondanám, hogy szabálytalan volt, mert ha záróvonal lett volna, talán akkor nem mertem volna, és az első lejárónál gyorsan lementem az útról. Éppen csak egy kis játszótér volt ott, ahol meg tudtunk állni. Mondtam a Lacinak, hogy menjen fel az útra, és ha észreveszi a Vikorékat, akkor intsen nekik, hogy jöjjenek ők is le. Közben a rendőrautót láttuk fent elsuhanni. Odajöttek a Pelikánék is, jó sokat vártunk, hogy elüljön a balhé, de persze emiatt aztán jó nagy késéssel érkeztünk meg a szállodába.

A Royalban volt a verseny, de mi egy olyan szállodában (Hotel Bellevue) kaptunk szobát, ahol nem volt ár, hanem az volt kiírva, hogy „a kedves vendég annyit fizet, amennyire elégedett a szolgáltatásainkkal”. Hulla fáradtak voltunk. Fogadtak minket udvariasan, talán a szállodához képest is magas szinten, és rögtön mondták, hogy „sajnáljuk, hogy ilyen későn értek ide, mert így már meleg étellel nem tudunk szolgálni, de a szobájukba bekészítettünk vacsorát. Bélszín szeletek, grillcsirke, libamáj…” – és csak mondta. „Mit parancsolnak inni?” Nos, volt a társaságban, aki nem érezte a helyzet súlyát, és azt találta mondani: kérünk tíz üveg sört. A szálloda fontos emberének kiszaladt a vér az arcából, és azt mondta „mint említettem, bélszínt tálaltunk fel Önöknek…”, de nem tudta folytatni, mert a Pelikán tökéletes franciasággal közbeszólt: „Természetesen, értjük, most itt lent elfogyasztanánk két-két pohár sört, de utána a szobába a vacsorához az Önök által ajánlott vörösbort kérjük.” Rögtön jobb lett a hangulat.

Ez után a verseny főszervezője, Tiso is megérkezett, és mondta nekünk, hogy ezek után a Royalban minden reggel, este, délben minden szolgáltatás ugyanúgy ingyenes, mint a többi résztvevőnek. Amit kérünk, enni-inni, minden ingyen jár – ebben a szállodában is mindent állnak, semmit nem kell fizetni, csak az italt.

Párizs
Evianban Tiso meghívott minket Párizsba. Egyébként is gondolkodtunk rajta, hogy menjünk, de nem igazán volt pénzünk a nevezési díjra sem. Tiso mondta, hogy nem kell fizetni, ingyen részt vehetünk. De azt is hozzátette, hogy sajnos betelt a létszám, mert 376 pár volt a limit, de meg lesz oldva. Két párt kitettek a kedvünkért.

Nyelvi kihívások
Sok mindenkinek fordítottam, de Kádárnak tilos volt. Kádárnak saját tolmácsa volt. Igen ám, de az történt, hogy 1970. február 13-án volt egy ünnepség a Vígszínházban, ahol Budapest felszabadulásának 25 éves évfordulóját ünnepelték. Németh Károly meghívására eljött Grisin, a moszkvai első titkár. Az egész ünnepséget, amit élőben adott a televízió, a színpadon állva tolmácsoltam. Mindenki számára váratlanul a végére megjelent a Kádár. Üdvözölni akarta Grisint. Óriási pánik keletkezett, hogy mit csináljunk. Én nem tolmácsolhatok a Kádárnak, mert a szabály az volt, hogy én csak az orosznak tolmácsolhatok, és Anatolij Gurov, aki az orosz nagykövetségnek volt az első titkára, ő tolmácsolhatna a Kádárnak. De megkért engem a Gurov, hogy legyek én a Kádár tolmácsa, ő meg tolmácsol Grisinnek. Ő tudta, hogy oroszul úgy beszélek, hogy senki nem fogja tudni, hogy nem vagyok orosz. Szóval ott tolmácsoltam a Kádárnak, aki nem tudta, hogy nem vagyok orosz. A Gurov pedig tudott elég jól magyarul, nem félt, hogy probléma lehet, így lehettem én az „orosz” tolmács. Nem sokkal később egy külügyi szállóban voltam egy delegációval, ahol megjelent Kádár is. Rám köszönt: „Maga mit keres itt?” – méghozzá magyarul. Mondtam, hogy tolmácsolok a Lázár elvtársnak. Látszott rajta, hogy nem érti a dolgot, nem szólt semmit, de később aztán máshonnan megtudtam, hogy pontosan emlékezett rám.

Egész Szovjetuniót bejártam, és sehol nem volt engedélyem, és egy kivétellel soha nem buktam le, de az sem az én hibám volt. Hogy mást ne mondjak, voltam például Szevasztopolban, ahova nemhogy külföldi nem mehet, oroszoknak is engedély kell a bejutáshoz. Jaltában buktam le, de őrült szerencsém volt. Megvodkáztattam rendesen a rendőröket. Értesítették Nyikitint, aki az üdülőkörzet vezetője volt akkoriban (megjegyzem, utána nagyon sokáig tartottam vele a kapcsolatot). Ott volt mindenki a Krímben: a Mojszejev táncegyüttes, a francia nagykövet, az amerikai nagykövet. Persze kitoloncoltak, vissza kellett mennem Moszkvába, de megengedték, hogy maradjak egy hétig, amiből aztán két hét lett. Nagyon jó barátságban váltunk el. Csodálatos két hetem volt.

Találmány
Kidolgoztam a fénylyukkártya rendszert. Ennek az volt a lényege, hogy van egy rendszerben sok ismérv. Minden ismérvhez kártyákat csinálsz. Mindenkinek belyukasztod, hogy ő minek felel meg. Milyen (szükséges) tulajdonságokat elégít ki. És amikor kell valaki, aki többféle tulajdonságnak, ismérvnek is megfelel, akkor csak egymás mögé kell tenni a megfelelő kártyákat, és ha át lehet látni rajta, akkor megvan a megoldás. Nem egy ördöngösség, de az akkori technológiával nagy segítség volt, ez tulajdonképp az addigra elterjedt peremlyukkártya továbbfejlesztése és könyvtári használatra lényegesen több ismérvet tartalmazó alkalmazása.

1968
Abban az évben volt Marx 150. születésnapja. Kellett írni egy tanulmányt, és ezzel a dolgozattal lehetett pályázni. Vlagyivosztoki Egyetem, Kijevi Egyetem… Mindenki. Ezt a pályázatot megnyertem egy olyan dolgozattal, amelynek az volt a témája, hogy van-e értéktöbblet a kommunizmusban. A szocialista politikai gazdaságtan ezt tagadta. Én meg bebizonyítottam, hogy van.

1986
Az OFFI bővítése – vagy talán inkább a konkurencia eltüntetése – céljából írtam egy levelet a minket felügyelő miniszternek (Markója Imre). A levél lényege az volt, hogy a várható politikai és gazdasági változásokra tekintettel javaslom, hogy a nyugati országrészben az OFFI nyisson irodát. A miniszter berendelt, mindennek lehordott – hogy képzelem, hogy ilyen levelet írok, ki fogják őt rúgni emiatt. Azonnal tüntessem el a levelet. A győri irodát pedig nyugodtan megnyithatom.

2012
Lille-ben játszottunk a szenior olimpián. Az volt a jmegegyezés, hogy reggelire mindenki csak egy croissant-t ehet, és egy kávét vagy teát ihat hozzá. Utána nem volt kaja, ebédnél elmentünk egy salátabárba, és mindenki csak egy salátát ehet. Az volt az egyezség, hogy ha valaki iszik egy kólát, akkor másnap nem ihat, de erre végül sosem került sor, Magyar Péter egyszer ivott egy citromos üdítőt, egyébként mindig vizet ittunk. És este rendes éttermi étkezés. Ez is történt, elindultunk első este és találtunk egy kis éttermet. Nagyon helyes falu szélén nagyon helyes étterem. Beültünk, de mondja a pincér, hogy nincs étel, csak inni tud adni. Nincs szezon, nincsenek turisták. Kicsit erősködtünk, felhívta a főnököt. Mondták együtt, hogy nincsenek nyitva. Mi pedig mondtuk, hogy mi minden nap jönnénk. Hogyhogy minden nap? Elmeséltük részletesen. Már az első este is, és utána minden nap csináltak nekünk vacsorát. Minden nap különleges ételeket kaptunk, fantasztikus élmény volt. Az első napokban még felirogatta, hogy ki mit kér, de egy idő után azt mondtuk neki, hogy amit holnapra csinál, azt elfogadjuk. Egyszer elkövettük azt a hibát, hogy bárányvesét kértünk, de a többi napon csodás ételeket ettünk. A győzelem után a tulaj díszvacsorát rendezett pezsgővel és szabad italfogyasztással. A vendégei voltunk. (Old Boys olimpiai bajnokokkal: Szappanos Géza, Linczmayer Lajos, Csepeli Miklós, Jakab Sándor, Kovács Mihály, Magyar Péter – Fotó: Lékó Tamás)

Gyorsmatekverseny
Anyám orvost akart belőlem, és ezért humán tagozatra jártam az Apáczaiba. Pedig elsőben az Arany Dániel matekversenyen úgy lettem második, hogy csak Lovász László előzött meg. De aztán másodiktól már nem vettem részt a nagy matekversenyeken, mígnem negyedikben mégis indultam a gyorsmatekversenyen, amiben az utolsó forduló előtt még az élen álltam. (Ez a gyorsmatekverseny talán a rejtvényfejtők klubjához hasonlít a legjobban. Minden feladatra volt három perc gondolkodási idő.) Ott volt a teljes magyar matek olimpiai válogatott. Ott volt Pelikán Jóskával a Fazekas élmezőnye, a sakkolimpián részt vevő apáczaisok. Öt feladat után én voltam az egyetlen hibátlan. 15 pont. Utolsóra egy olyan egyszerű példát rontottam el… Nem emlékszem már a feladatra. Egy tipikus gyufapakolgatós feladat volt. Végül a legjobb 10 között végeztem, de nagyon sajnálom, hogy nem sikerült jobban, mert humán tagozatos negyedikesként azért az elég nagy szám lett volna. Különösen, hogy addigra már nem csináltam a feladatokat a Matematikai Lapokból.

A gimnáziumban nem értem rá
Annak ellenére napi rendszerességgel segítettem a könyvtárban két órát, hogy emellett fociztam (Ferencvárosi Vasutas), pingpongoztam (Külker SC), úsztam (Tipográfia). Volt egy korosztályos második helyem mellúszásban például, amikor a Tipográfiában úsztam versenyszerűen. Nem volt rossz eredmény, mert aki megvert, Lenkei Ferenc, később Európa-csúcsot úszott.

Egyetemek
Később szereztem még két diplomát. Az egyik egy szakinformátori diploma volt. Katalogizálás, számítógépes ismeretek tartoztak ide, programozás: összességében egy könyvtártudomány magas szintű megközelítése. A másik pedig politikai gazdaságtan, történelem, filozófia szakos tanári diploma.

Záróakkord
A 2012-es szenior olimpiai aranyérem felé vezető úton a lengyelek elleni negyeddöntő volt a legnehezebb, éppen ezért talán a legfontosabb meccs. Az utolsó partiban a partnerem, Magyar Péter elindult 2 pikkel. 2 szannal felkérdeztem, amire ő azt válaszolta 3 káróval, hogy jó a lapja, de a színe nem annyira. Ezen nem csodálkoztam, mert pikkből nálam volt a dubló ász-király. 4 pikket mondtam, és az ellenfél kérdezni kezdett. Mit jelentett volna a 3 treff? Elmondtam, hogy jó színt, de nem annyira jó lapot. Mit jelentett volna a 3 kőr? Olyan 6–4-et, amivel nem szívesen megyünk 3 pikk fölé. Mit jelentett volna a 3 pikk? Figyelj, mondom neki lengyelül. Te is tudod, hogy az vacak lapot jelentett volna, de mondd, mit izgulsz ennyire? Dubló pikk dámád van? Elfehéredett. Persze, hogy az volt, Péternek hatodik bubija. A másik asztalon kimaradt a gém, írtunk a partin 10 IMP-t. Épp annyit, mint amennyivel továbbjutottunk.