Sokan régen látott ismerőst üdvözölhettek az ősszel a Böszörményi úti versenyterem bajnoki fordulóin. Kertész Ádámot ezelőtt több mint negyed évszázada nem láthattuk itthon versenyezni. Az Amerikában elismert játékvezető ezúttal a versenyszezonban töltött pár hetet itthon, így néhány forduló erejéig kártyaasztalhoz ült az ELTE csapatában. A feljutás végül vele sem sikerült, de most úgysem partielemzést tartunk, hanem arról beszélgetünk, hogy milyen változásokat tapasztalt a magyar bridzséletben, és hogy kint mit csinálnak jól, mit kevésbé.
– Mikor játszottál legutóbb a magyar bajnokságban?
– A mostani előtt 1987-ben, mielőtt kimentem az Egyesült Államokba.
– Az nem tegnap volt.
– Viszonylag sűrűn járok haza, de a legtöbbször nyaranta, akkor pedig nincs bajnokság. Most ősszel jöttem, és nagy örömmel játszottam néhány fordulót az ELTE csapatában régi partneremmel, Quittner Palival.
– Hogy látod, mi változott a hazai bridzséletben 1987 óta?
– Rámenősebb lett a licitálás. Pedig már akkor is eléggé az volt. Ez a változás a világon máshol is megfigyelhető, mondjuk Amerikában azért kevésbé, mint Magyarországon, talán kijelenthetjük, hogy ott általában konzervatívabb szemléletben játszanak. Én tizenegynéhány évesen tanultam meg a játékot, akkoriban még a Culbertson-rendszer volt nagyon népszerű, azóta nagyot fordult a bridzsvilág.
– És a körülmények miben mások?
– Ezelőtt soha életemben nem játszottam screen mellett, most itt a csapatbajnokságban igen. Amerikában csak a legeslegnagyobb versenyeken van screen, a klubokban természetes, hogy nincs, de a nagyobb tornákon sem jellemző. Az előre leosztott partik, a Bridgemate, a gyors eredményközlés, a honlap nagy változás az 1987-es állapotokhoz képest. Nagyon jó, hogy van saját versenyterme a szövetségnek, mert bár máshol is jól éreztük magunkat, azért ott mindig vendégek voltunk.
– Azon túl, hogy sokszor annyian bridzseznek az Egyesült Államokban, mint nálunk, miben más az ottani bridzsélet?
– Az adottságok sok mindent meghatároznak. Amerikában virágzik a klubélet. A klubok a hét minden napján egy versennyel, kettővel vagy akár hárommal is várják a bridzsezőket. Délelőtti forduló, délutáni, esti. Ezek nagyon népszerű versenyek, és gyakorlatilag kizárólag MP-páros megy. Floridában, ahol mi is élünk, sok a nyugdíjas, ha az aktív éveikben nem is volt sok idejük az embereknek a bridzsre, most ráérnek, és tömegeknek rendszeres program a klubba járás. Az árak nagyon eltérnek, Floridában hét dollárért is lehet játszani, New Yorkban harminc dollár körül van általában a játékdíj.
– A Manhattan Bridge Clubban tudom, hogy néhány év alatt szépen felszaladt az ár.
– Nemrég be is zárt az a klub. Előbb helyet váltott, aztán megszűnt.
– Pedig ott is naponta többször volt játék, és folyamatosan mentek a tanfolyamok is.
– Igen, én is régóta ismertem a helyet, úgy látszik, mégsem ment annyira, sajnáltam, hogy bezárt. Visszatérve az általános helyzetre, a zéró tolerancia bevezetésével mindig kifogástalan a hangulat a klubokban, de az Egyesült Államokban különben is nagy hangsúlyt fektetnek már a kezdőknél is az etikus viselkedés elsajátíttatására. Lefektettek egy általánosan elfogadott licitrendszert, azt mindenki ismeri, így nem jelent semmi problémát új partnerrel együtt játszani, az alapok adottak mindenki számára. Az amerikaiak általában is nagyon bíznak a szabályokban, nincs ez másképp a bridzsben sem. A blöfföt például nehezen fogadják el. Én tíz évente ha egyszer blöffölök, egyszer a partnerem gyenge 2-es káróval indult, én fontosnak tartom, hogy a partnereimmel ez korrekt minőségű színt ígérjen. Jó indulóerős lapom volt káró figurákkal pikk fogás nélkül. Klasszikus blöffhelyzet: 2 pikket licitáltam, a partnerom 3 káróval gyöngeséget mutatott, erre 3 szant mondtam. Ezek után persze elmaradt a pikk indulás és teljesítettem. Az ellenfélnek egyszerűen nem akart a fejébe férni, mi történt.
– Mennyiben erősíti a klubéletet, hogy rászoktatták a versenyzőket a mesterpontszerzés fontosságára?
– Igen, ez nagyon erős motiváció. Ha valaki azt mondja magáról mondjuk, hogy „Én Regional Master vagyok”, akkor az ő játéktudását Amerikában mindenki el tudja helyezni. Én nemrég léptem át az 500 pontot, ezzel Bronze Life Master lettem. Már 5 mesterpont után szintet lép az ember, sűrűn vannak a fokozatok, ez is motiváló, ahogy az is az, hogy a mezőny viszonylag nagy százalékának osztanak pontokat egy-egy fordulóban. Fekete színű pontokat a klubversenyeken lehet nyerni. 50 ponttól Sectional Master az ember, de ebből 5 pontnak már ezüst mesterpontnak kell lennie, azt meg csak az úgynevezett sectionalökön, vagyis területi versenyeken lehet nyerni. Tehát ha eljut idáig egy bridzsező, akkor ezzel is arra ösztönzik, hogy ne csak a klubokban játsszon, hanem a nagyobb tornákon is próbálja ki magát. A következő, 100 pontos szintet, a Regional Master fokozatot már csak úgy nyerheted el, ha 15 ezüst mellett van legalább 5 piros mesterpontod, ilyet még nagyobb versenyeken lehet nyerni. Az arany pontokat az ennél is nívósabb tornákon osztják, a legnagyobbakon pedig platina pontok vannak. A legmagasabb Grand Life Master címhez tízezer pont kell, ez néhány száz bridzsezőnek van meg. Ezek a mesterpontok olyanok, mint a magyar örök mesterpontok, tehát amit megszereztél, az nem évül el, mindig a tiéd marad.
– Ahogy a világon mindenhol, Amerikában is gondot okoz a bridzstársadalom elöregedése, pedig tudtommal ott jól felépített utánpótlásképző-program működik már egy ideje.
– Tényleg jól fel van építve, valahogy mégsem csinálják hatékonyan. Nem tudják kellő számban megszólítani a fiatalságot. Természetesen nem is könnyű, akkora a bridzs konkurenciája, de ez akkor is nagyon nagy baj. A nagyjából 170 ezres amerikai tagságnak közel hetvenéves az átlagéletkora!
– Ez a regisztrált versenyzők száma, hányan bridzsezhetnek összesen az Egyesült Állalmokban?
– Ezt csak tippelni lehet, azt gondolom, hogy talán legalább még egyszer annyian, mint ahány regisztrált bridzsező van, de elképzelhető, hogy többen.
– És hányan élhetnek bridzsezésből?
– Lássuk csak! Tapasztalataim szerint egy átlagos méretű klubban legalább tucatnyian szereznek pénzt a bridzsből. Ez lehet oktatás, vagy a partner fizet, hogy vele játsszon az illető, vagy zsűrizés. Azt persze nem tudom, hogy ezeknek az embereknek van-e más bevételük a bridzsen kívül, de úgy számolom, hogy minimum huszonötezer ember él a bridzsből Amerikában.
– Az igaz, hogy te voltál az első Magyarországon, aki gépi eredményszámolást végzett egy versenyen?
– Igen, így volt. Egy Margitszigeten rendezett fesztiválon történt. Amikor még kézzel számolták az eredményeket, hosszú éjszakákat mentek el vele, ezért fontosnak tartottam, hogy kísérletezzünk a gépi számolással. Az első kísérlet csúfos kudarccal végződött, de aztán egyre jobbak lettek a programok. Én eredendően matematikus vagyok, programozó csak később lett belőlem, akkoriban még csak ismerkedtem ezzel a területtel, ha lett volna korábban lehetőségem jobban elmélyedni az informatikában, biztos hamarabb meglett volna ennek az eredménye. A leosztások generálása is izgatott. Erről elég hosszan ment Magyarországon a vita, a Bridzséletben is, Szilágyi Lacika volt az egyik legnagyobb szkeptikus, mondván a számítógéppel generált partikban torzul az elosztások matematikai valószínűsége.
– Hogy lett belőled tornavezető Amerikában?
– Még itthon Salgó Gábor javasolta, hogy kezdjek el ezzel foglalkozni, magamtól eszembe sem jutott volna. Most már tudom, hogy nagyon jó döntés volt ebbe belevágni, mindig is élveztem csinálni. Csupán néhány év után, már a nyolcvanas években világversenyeken zsűriskedtem, ezzel pedig elismertséget szereztem. Amikor 1987-ben kimentem az Egyesült Államokba, már szinte magától értetődő volt, hogy ott folytatom a tornavezetést.
– Az amerikai szövetségben is vállaltál feladatot?
– Soha. Ez nem is ambicionált, erre mindig megvoltak az emberek az ACBL-ben. Nem is nagyon fért volna bele a munka és a zsűrizés mellett az időmbe. A tornavezetést is már jó ideje abbahagytam. Sok energiát elvitt. Utazás ide, utazás oda, egyszer csak mondtam a feleségemnek, hogy nem kell ez már nekünk, befejezem. Most már elég nekem az a heti egy-két verseny, amin játszom.
