Másodközlés. Első ízben is a Bridzséletben jelent meg a cikk – negyven évvel ezelőtt, papíron. A szerző az önként vállalt passzív ellenállását a magyar nyelvű bridzsírásaiban is képviselő Ottlik Géza. Szépprózát is keveset írt, a Bridzséletbe még kevesebbet. Ezúton adjuk közre az 1971-es párosbajnokság győztesének korabeli, a versenyre visszatekintő írását. És mellétesszük bridzstörténeti rovatunk tagjainak Ottlik-idézését.
A párosbajnokság sok érdekes és sok unalmas játszmája közül legjobban azokra emlékszem, amiket elrontottam. Már csak azért is, mert Kovács Lászlóval, ősrégi és vadonatúj partneremmel csupán a hibáinkat beszéltük meg mindig részletesen. Tanulságos játszmák ezek, de csak nekünk. Az olvasóknak inkább két olyan leosztást mutatok be, amiből mindnyájan okulhatunk – még ha itt el is találtuk a helyes megoldást.
A hatodik fordulóban egy szokatlan kényszerdobási helyzet ellen kellett védekeznünk. A licit rövid volt: Nyugat 3 pikkel indult mint osztó, Kelet 3 szanzandut mondott, körpassz. Dél helyén kis káróval indultam, az asztal bubiját Észak a dámával, felvevő a királlyal ütötte. Pikket hívott, az asztal királya ütött, Észak a 10-est adta. A pikk dámára Észak a kőr kettest dobta, vagyis kéri a színt. Mi a játékunk Dél helyén?
_1_ Kiengedni ezt is, hogy még egy dobást kapjak Északtól, és lássam a felvevő dobását is? Nincs semmi értelme, és kockáztatom, hogy két pikk ütés után a felvevő treffre tér át, partnerem beüt a negyedleges ászával, ha dubl volt a kárója, hogy meghívja sürgősen, amíg bent van a pikk ászom; kivált miután nem tudja a treff-helyzetet. Ötös treff KT9-sel és a kőr királlyal a felvevő ezzel kapná a kilencedik ütést, további pikk-ütés nélkül.
_2_ Beütöttem tehát, és nem hívtam a kínálkozó kis kárót. Az az előnyös helyzet támadt, hogy a felvevőnek, ha át akar menni a pikkjeihez, útközben amúgy is fel kell szabadítania a káróimat. Ha kőrből is, treffből is ásza van, nem buktatható. Ha az egyikből ásza, a másikból királya van, ami valószínű, akkor az ászos színét kell bontanom. De ezt már a partnerem, aki szintén szokott számolni kilencig, bejelezte. Sajnos, az asztali kőr tízes miatt a kőr szín blokkirozódik, Kelet azonban ezt nem tudja. Meghívtam a kőr dámát, remélve, hogy egyszer kiengedi a dubl ászával. Kis kőr, felvevő üt a királlyal. Tehát Északnak kőr ásza van; és treff ászának is kell lenni, mert Keletnek azzal már kilenc ütése volna. Most derült ki, hogy még egy fontosabb okom is volt nem-kárót hívni.
_3_ Káró hívásra a pikkek lejátszása után Észak – akinek dubl kárója volt csakugyan –
ebbe a furcsa kényszerdobásba kerülhet:
A pikk 4-es hívására Észak bármelyik ászát dublirozza, felvevő abból a színből tartja meg a harmadik lapot, és meghívja az asztalról. Két ütésre van szüksége, s ezt akkor is megkapja, ha Észak eldobja az egyik ászát: akkor egyszerűen meghívja a másik színt. Tehát, ha mondjuk kis kőrt dob Észak: kőr az asztalról, ász – a legjobb még, különben szürt csinálnak – és kör vissza, esik a dáma-bub.
Az adott játszmában hatos kőrje és négyes treffje volt a partneremnek. Ha nem bontom meg a kőrt, hanem káróval leteszem felvevőt az asztalra, Észak nagyon nehéz helyzetbe kerül. Mind a két szín, kőr és treff, végig homályban marad számára, ki kell találnia, hogy dubl kőrt és három treffet tartson, és kőr hívásra be kell szaladnia az ásszal, és visszahívni a színt.
Így a kőr dámám kihajtotta a királyt, azaz közvetlen káró magasítás helyett előbb csináltam magamnak egy átvevő-lapot: a kőr bubit. A kárómat a felvevő asztalra-menet felmagasította, eldobtam egy kis kárót és a treff dámát, s a tizedik ütésnél Kovács László a treff hívást ütötte rögtön az ásszal, és kis kőrrel átadta nekem az ütést. „Ha nincs kőr bubid és magas káróid, nem tudom buktatni” – mondta. Ezt egyszerűbb elmesélni itt, mint pontosan megjátszani.
_A képen jobb oldalon Kovács László, Ottlik 1971-es bajnok párja, a magyar bridzs örökös bajnoka 1964-be
n
–
MTI-fotó, Petrovits László_
A másik játszma, a 8. fordulóból, szintén elméleti technikai érdekességű. Minek kényszerdobásra játszani a jól ülő dáma ellen, közönséges impassz helyett? – szokták kérdezni. Nem pusztán nagyképűségből, néha. Dél helyén játszottam hat pikket, az ellenfél nem licitált:
Kis káró indulás: tegyük fel, hogy ütöttünk az ásszal, treffre ledobtuk a káró dámát, hazaloptunk egy kárót Kelet a királyt adta. Meghívjuk a pikk dámát, Nyugat a kettest adja. Mi a tervünk?
Hogy folytatjuk majd a játékot, ha Kelet üt a pikk királlyal és adut hív vissza, amire Nyugat, mondjuk, treffet dob? _A bridzs valóságában azonnal meg kell csinálnunk a játéktervünket minden képzeletbeli eshetőségre, még mielőtt megadnánk az impasszokat._
A matematikai valószínűség azt ajánlja, hogy hívjuk le a kőr királyt és később adjuk meg az impasszt a dáma ellen. Itt most ez helytelen volna. Nem szabad lehívnia a kőr királyt! Még a lopás halvány kockázatát is fölösleges vállalni. Nyugatnál van kétségtelenül a káró bubi, vagyis a káró 9-es fenyegetéssel kényszeríteni tudjuk, hogy ne tarthasson kettőnél több kőrt. Hazalopjuk a harmadik kárót, és lehívjuk az összes adunkat. Az utolsó három lapunk csupa kőr, az asztalon az ász-király-bubi. Az előző hívásra Nyugat akár kőrt, akár treffet dobott, meg kellett őriznie a magas káróját, s mi csak ezután dobtuk el az asztal káró 9-esét. Ha most lehívjuk a kőr ászt és királyt, biztosan elfogtuk Nyugat – akárhányadlagos – dámáját és Kelet szingli vagy dubl dámáját is. Még csak számolnunk sem kell a kőr színt. Nem fölösleges kényszerdobás ez, hanem biztonsági játék: teljes védelem minden kedvező elosztásra. Csak akkor bukunk, ha Keletnél kétszer védett a kőr dáma, azaz ha megcsinálhatatlan a felvétel – míg az egyszerű impasszos játékkal elbukunk a rosszul fekvő dubl dámánál, az esésre való játszással pedig elbukunk a jól ülő védett dámánál.
Nekem, mondom, a pikk impasszom sajnos sikerült, a kőr dámát pedig ki kellett adnom, úgyhogy kárba veszett a gondos tervezés mindenestől – még egy szürtrikket sem eredményezett. S mégis, ez a szép a felvevő- és ellenjátékban: óriási pazarlással dolgozunk.
Száz meg száz pontos játékunk, finom tervünk megy veszendőbe, mert az elosztás más, triviális megoldások esetleg éppúgy célra vezettek volna. De ebből a sok kárba veszett fáradságból áll igazában a játék.
Ottlik Géza
Az 1971. évi I. oszt. párosbajnokság végeredménye:
1. Kovács L.–Ottlik 162
2. Kertes O.–Vinkler 161
3. Lévai J.–Németh J. 149
4. Csepeli–Dumbovich 111
5. Kun–Honti L.–Makádiné 102
6. Kovács M.–Keil 97
Így emlékszünk mi Ottlik Gézára
Csepeli Miklós rovatvezető:
A 60-as években a Lukács uszoda a bridzsezők kedvenc találkahelye volt. Tavasztól őszig a terasz kényelmetlen napozóágyain folyt a játék, reggeltől estig. Tibor bácsi volt a játékmester, nem ismert kegyelmet, mindenkinek játszania kellett, akár akart, akár nem. Ha a negyedik hiányzott, egy pár perces tanfolyamon bárki elsajátíthatta az alapfogalmakat. Tibor bácsit kivéve a szereplők váltották egymást, ő csak percekre szállt ki megmártózás céljából. A zsúfolt teraszon néha több „asztalon” is folyt a játék, természetesen „civilek” is élvezték a napozás gyönyöreit, mit sem sejtve az ultraibolya sugarak káros hatásáról. A napozó végén a szépasszonyok és lányok remélték órákon keresztül, hogy még szebbek lesznek. Az egyik harmincas éveiben járó hölgy mellé minden délelőtt leült egy ötvenes őszhajú úr, és egy- két órán keresztül élénk társalgásba merültek. Pontosabban a hölgy inkább hallgatott, az őszhajú úr pedig beszélt, és közben finoman gesztikulált. Mintha egy szimfóniát vezényelt volna egy láthatatlan közönségnek. Egyébként pontosan így bridzsezett, nem úgy, mint egy játékos, hanem mint egy művész. Ha egy hamis „hangot hallott”, azonnal meglátszott rajta, idegesen megsimította ősz fejét, és egy-két szót suttogott magában.
Ottlik Géza volt az őszhajú úr. Hogy ki volt a szépasszony, az homályban maradt. Ha egy múzsa volt, lehetett volna eredményesebb is. Azonban erősebb volt a gondolatrendőrség korlátja, Cipi passzív rezisztenciával várta azt a kort, aminek csak az előszelét érte meg. Nem tudta elviselni a hamis hangokat az irodalomban és a bridzsben sem. Valószínűleg a teraszon kártyázó társaságot is hamisan játszó zenekarnak tekintette, hiszen hogyan lehet egy Beethoven szimfóniát egy napozóágyon eljátszani?
Ebben az időben nem versenyzett, csak a 70-es években jelentkezett, főleg a zseniális Kovács Lászlóval játszott. A Lukács teraszon kezdetben nem is tudtam, hogy egy óriás ül harminc méterre tőlem. Később a versenyeken többször találkoztunk, de csak felületes kapcsolatban voltam vele. Egyszer egy balatonalmádi versenyen a későőszi napsütésben ültünk a parton csapattársával, Balogh Bercivel, aki egyébként a mai napig megrögzött Lukácsos. Bridzsről _miről másról?_ beszélgettünk, amikor a tőlünk néhány méterre ülő idősebb úr odajött hozzánk és bemutatkozott: „Vas Zoltán vagyok, hallom, hogy bridzseznek, én is játszom.”
Természetesen mi is bemutatkoztunk, de annak ellenére témát váltottunk, hogy új ismerősünk is bridzsező... Sok mindenről beszélgettünk, közömbös dolgokról, de valahogy mégis érinthettük a politikát, mert Vas egyszer csak így szólt: „Én már 19-ben kommunista voltam.” Cipi kapásból így válaszolt: „Akkor ez még nem volt szégyen.” Egy pillanatra megfagyott a levegő, de társaságunk új tagja intelligensen reagált, és meghívott minket egy kávéra a villájába. Ugyanis ő 56 után a 301-es parcella helyett a Rózsadombot és Almádit választotta. A meghívást megköszöntük, de időhiányra hivatkozva udvariasan visszautasítottuk. Pedig érdekes lett volna a két író beszélgetését hallgatni...
Sajnos Ottlik néma ellenállásának a magyar bridzs is itta a levét. Csodálatos könyve, fantasztikus cikkei az angolszász olvasóközönséget ejtették ámulatba. Ottlik és Darvas neve egy szűkebb közönség számára ugyan, de Puskás Öcsiéhez hasonlítható.
76-ban ott volt a Monte-Carlóban rendezett olimpián mint meghívott. Csodálói közül sokan ott szorongathatták meg először a kezét, gratulálhattak alkotásaihoz. A művésznek kijárt a taps, erre itthon nem számíthatott. A Kossuth-díjat élete végén kapta, a bridzs a mai napig árnyékban van. A kaszinóvárosban sem tagadta meg önmagát, a hely szépségét így illusztrálta: „Látszik, hogy itt még nem jártak az oroszok.” Nem sejthette, hogy már a spájzban vannak...
Koltai Gábor
:
Nekem nagyon kevés személyes emlékem van Cipi bácsival kapcsolatban. Amikor ők 1971-ben bajnokságot nyertek Kovács Laci bácsival, akkor én még a harmadosztályban is csak helyettesként játszottam néha.
Nekem mindig csak „bácsinak” maradnak meg az akkori öregek közül azok, akikre a tudásuk, tapasztalatuk, viselkedésük miatt felnéztünk. Az viszont szörnyű ezekben a visszaemlékezésekben, hogy ezek a „bácsik” akkor fiatalabbak voltak, mint én most.
Tulajdonképpen a mai fiatalok is „bácsizhatnának” engem, persze ha mernének, és nem kellene attól félniük, hogy jól fejbe vágom őket érte.
Cipi bácsi ellen évekkel később játszottam egyszer-kétszer, mikorra sikerült valahogy I. osztályú csapatokba keverednem. Tüneményes ember volt, ez nem túlzás… A műveltség, a szelídség, a jóindulat, a közvetlenség sugárzott róla, nagyon barátságos légkör alakult ki annál az asztalnál, ahol játszott.
A játék maga már nem nagyon érdekelte, bennem ez az emlék ragadt meg, no meg az elmaradhatatlan kockás zakója. Kedélyesen és könnyedén, mondhatni figyelmetlenül játszott – gyakran az volt az ember érzése, hogy a gondolatai másutt járnak. Néha felcsillant a szeme egy-egy mozzanatnál, amit olyannak ítélt meg, hogy valami nagyon érdekes, és kicsit új helyzet is kerekedhetne belőle. Olyankor nem is azzal foglalkozott, hogy az adott partiban mi a legjobb megoldás, hanem azzal, hogy ha a pikk nyolcas helyett a kilences lenne az asztalon, akkor talán működhetne az a négyoldalú bemenetváltásos kiszorítás, amit a múltkor majdnem sikerült egy otthoni parti után a kicsit átrendezett lapokkal előállítania…
Akkoriban magyarul még nem lehetett olvasni az írásait, az angol szövegből meg nem sokat értettem meg. Most már magyarul is olvashatom a „Kalandos hajózás…” lenyűgöző partijait – de hiába, most sem értek meg túl sokat belőlük.
Ez egy másik dimenzió…Talán a „bridzstudomány Einsteinje” lenne a jó kifejezés rá?
Kuttner György
:
Nem is volt olyan régen, hogy láttam Ottlikot bridzsezni: most negyven éve, 1971 tavaszán. Alighanem Csapi szólt, hogy itt vannak a svédek. A Gellért Szállóban tartották a válogatott mérkőzést. A magyar csapatot a kapitány, dr. Vég Tibor a válogató verseny és a párosbajnokság eredménye alapján állította össze: Kovács L.–Ottlik, Kertes O.–Vinkler, Kaufmann–Linczmayer.
Ottlikék a nyílt teremben játszottak. A későbbi fesztiválhelyszínen, a tükörteremben. Nagy asztalon, sok kibic előtt. Az ellenfél Morath és Flodquist _csapattársaik: Sundelin–Gulberg_.
Szembetűnők a különbségek. A magyarok tapasztalt versenyzők az idősebb generációból _pár évvel azért fiatalabbak mostani önmagamnál..._, Morath ellenben friss ifi-Európa-bajnok, társa nála is fiatalabb. A magyarok sűrű füstfelhőben, kezük ügyében több hamutartó. A svédeknél kis, nyitható-csukható műanyag doboz, cukorkával. A mieink komolyak, koncentráltak, míg ellenfeleik arcán sokszor jelenik meg mosoly, vidámság. Két külön világ.
Aztán egy parti után, amelyben a mieinknek az ellenjáték jutott – szóval két parti között –,
a svédek felálltak és elindultak, a kibiceket kerülgetve, a magyarokhoz és kezüket nyújtva gratuláltak. Azóta sem láttam bridzsversenyen hasonló gesztust.
A csapatmérkőzéseket a magyarok nyerték. A kapitány a jó teljesítmények közül is kiemelte Kertes és Ottlik játékát.
