Ottlik Géza Hugh Kelsey közreműködésével írt világhírű műve, az Adventures in Card Play 1979-ben jelent meg, sajtóbemutatójára április 12-én került sor Londonban. Később a skót társszerző saját bridzsrovatában visszaemlékezéseket közölt a közös munkáról, melynek másolatát elküldte Ottliknak. Mondhatni véleményezésre, mert ő – szokásához híven – a vágatot angol nyelvű jegyzetekkel látta el. Fordításunk ezekre is kitér.
Hugh Kelsey: Levél Skóciából
Ahogy az ember idősebb lesz, hajlamos inkább hátra, semmint előre tekinteni, így az én gondolataim is gyakran visszatérnek 1976–1977-re, életem talán legmozgalmasabb és leginspirálóbb időszakára. Ebben az időben, egyéb teendőim mellett, Ottlik Géza magyar regényíróval a Kalandozás a bridzs ismeretlen vizein című könyvünkön dolgoztunk, melyet Terence Reese később olyan műként jellemzett, „mely megelőzte a korát”. A könyvben kifejtett gondolatok bonyolultsága kétségkívül a végsőkig igénybe vette elemző képességünket, én mégis nagy elégedettséggel emlékszem vissza erre az időre. Úgy találtam, hogy kemény munka és boldogság (O. G. megjegyzése: volt Hugh-nak megérteni az elemzéseimet, igen. De sikerült neki!) általában kéz a kézben járnak. (Hugh Kelsey)
Ezen időszak alatt Ottlik és én csak kétszer találkoztunk – 1976-ban a monte-carlói olimpián és az 1977-es Eb-n Helsingørben. Ezeken a versenyeken nem sok időnk volt figyelni az eseményeket, annyira lekötött minket az, hogy minden szempontból megvitassuk tervezett könyvünket. A munka dandárját levelezve kellett elvégeznünk, és elég papír repkedett ide-oda Edinburgh és Budapest között ahhoz, hogy a British Airwaysnek és a MALÉV-nak egyaránt kényelmes bevételt biztosítson. Géza rendszerint két tucatnyi sűrűn telegépelt oldalakból álló anyagot küldött nekem – temérdek leosztással és olykor tört, de mindig lendületes angolsággal odavetett megjegyzéseivel. A legtöbb leosztást boldogan fogadtam, de néhányat „darabokra téptem” és bizonyos darabokat egy maroknyi ellenjavaslat kíséretében visszaküldtem neki, hogy újra rakja össze.
Az anyag nagy része természetesen az Ottlik által a Bridge Worldben publikált cikkekből származott (OG megj.: a 80 százaléka, de 20 százaléka a leveleimből) – a The Questből és a The Way It is-ből. Összerakni ezt az anyagot, kijavítani az elemzés hibáit és az egészet logikus sorrendbe tenni (OG. megj.: egyedül csináltam!) már önmagában is hatalmas feladat volt. És a könyvben jelentős mennyiségű új anyag is volt, melyet többször is ellenőrizni kellett a vasfüggöny mindkét oldalán.
Az olvasókat talán érdekli, hogy honnan ered a K. O.-beszorítás, melynek lényege, hogy az egyik ellenfelet egy részleges tótágasjáték végrehajtása közben három színben, közte aduban, beszorítsuk.
Nem anyagi tótágas-játékokon dolgoztunk – ezek azok, ahol az utolsó adut a rövid adus kézben kell lehívni, hogy létrejöjjön a beszorítás –, amikor eszembe jutott egy parti, amely felkeltette az érdeklődésemet Louis H. Watson klasszikus, The Play of the Hand at Bridge című könyvében, mely először 50 éve jelent meg, és még ma is a lejátszásról szóló legjobb kapható kézikönyvek egyike. A Barnes & Noble által kiadott átdolgozott, puha fedelű kiadás a megjelenésekor, 1959-ben 2 dollár 25 centbe került. Bármennyiért is adják manapság, bőven megéri az árát. De még a nagy Watson is, mint mindannyian, időnként tévedett. Ez a leosztás könyve 269. oldalán található.
(A Next gomb segítségével követhető a lejátszás a diagramokban – a szerk.)
A licit nincs megadva, de annyit tudunk, hogy Keletnek partnere káró bubi indulására kell elbuktatnia a 4 pikket. Az asztal kicsit tesz, és Watson azt javasolja, hogy Keletnek is így kell tennie. Ez a jó ellenjáték, mely megbuktatja a felvételt, ha ezután Kelet észszerű ellenjátékot folytat.
Dél üt a káró királlyal, és a kőr tízest hívja. Kelet viszi el az ütést, és fel kell ismernie, hogy aduhívás szükséges ahhoz, hogy csökkentse a kőr lopások számát az asztalon. A felvevőt nem lehet megakadályozni abban, hogy egy kőrt lopjon, de ezzel még csak 9 ütése van.
Watson rámutatott, hogy a partiban nagyon fontos az időzítés, és megjegyezte, hogy ha Nyugat eredetileg aduval indul, az könnyebben elbuktatta volna a felvételt – ami azt illeti, kétszer. (Bár ebbe sem Ottlik, sem Kelsey nem kötött bele, de adu indulásra is csak egyet bukik a felvétel, ha a felvevő a pikk ásszal üt és treff király, treff ász, treffet játszik. Kelet ekkor zavarba jön. Ha kárót dob, akkor Dél a pikk királlyal lop és kihívja a káró királyt! Akár üt Kelet, akár nem, az asztal ki tud magasítani egy kis kárót. Ha Kelet kőrt dob, akkor Dél a kőrt magasítja ki, így a felvevő csak három kőrt és a káró ászt adja ki – a szerk.) Ezután így folytatta:
„Még egy érdekes gondolat az első ütéssel kapcsolatban. Ha a káró ássszal ütünk és valami oknál fogva a színt visszahívtuk volna, a felvevő teljesített volna, mivel a káró dámára eldobhatja a negyedik kőrjét. Ha azonban ütöttünk volna a káró ásszal, de rögtön adut hívtunk volna vissza, az eredmény pontosan ugyanaz lett volna, mintha kicsit teszünk. Mind a három adut el tudtuk volna venni az asztalról, mielőtt a felvevő kőrt lophatott volna. Ugyanazokat adta volna ki: három kőrt és egy kárót.”
Minthogy az ilyen megjegyzéseket szokásom szerint mindig némi kétkedéssel fogadom, újra megnéztem (OG megj.: 1983–1984-ben) a partit, és azt gondoltam: „Ez nem lehet jó. Bizonyára működik valamilyen piros színű beszorítás Kelet ellen.” A további elemzés igazolta a feltevésemet, de ez igen szokatlan beszorításfajtának bizonyult. (OG megj.: Olyannyira, hogy senki se tudott róla, se Watson ’34-ben, se Kelsey ’59-ben.)
Az aduhívást Dél üti a kezében az ásszal, lehívja a káró királyt, és háromszor treffet hív, az utolsót a kezében magas aduval lopja. Keletnek erre kőrt kell dobnia, hiszen minden más azonnal veszít. Dél kiad egy kőrt Keletnek, az adu hívást asztalon üti, és kijátssza a negyedik treffet ebben a helyzetben:
Kelet nem tud jót dobni. Ha kőrt dob, a felvevő kicsivel lop, és kiad egy kőrt, amivel a két kézi kőrje magas lesz, és teljesít. Ha Kelet kárót dob, Dél magasan lop, a pikk kilencest átüti az asztali bubival, és lehívja két magas káróját. Keletnek az sem segít, ha a negyedik treffre adut „dob”, mert Dél ekkor akár kicsivel, akár naggyal is lophat kézben, és végül csak lelop egy kőrt az asztalon. A fenti helyzetben Dél akár a káró dámát is lehívhatta volna, mielőtt a negyedik treffet hívja. Ez mit se változtat a beszorítás végrehajtásán.
Ezt az elemzést (OG megj.: nem ezt [egy frissebb partit egy egyszerűbb K. O.-beszorítással]) 1976 októberében elküldtem Ottliknak, és megkérdeztem, hova sorolná be ezt a fajta beszorítást. Szokásos lelkes stílusában válaszolt egy halom anyaggal, melyekben kiszínezi a témát és bemutat számos izgalmas variációt. A pozíció számára újdonság volt, és úgy vélte, érdemes külön fejezetet szentelni neki a könyvben. Kelsey-beszorításnak akarta nevezni, de tiltakoztam, mivel ő maga is nagyon sok munkát fektetett bele. Végül megegyeztünk, hogy K. O. beszorításnak fogjuk hívni, melyet lehet Kelsey/Ottlik beszorításnak olvasni, vagy pontosabban knock outnak (kiütésnek), ami felettébb találónak tűnt ama lélekállapot leírására, ahogy a szerencsétlen ellenfél érezheti magát.
A K. O. közeli rokona a backwash (farhullám) beszorításnak, melyet szintén részletesen tárgyaltunk a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein-ben. A farhullám először közismerten a híres Sydney-beszorításban jelent meg, melyet az ausztrál színekben versenyző Tim Seres (egy másik magyar) játszott. Ebben a beszorításban, amikor a felvevő egy mellékszínt magasan lop, a mögötte ülő ellenfél beszorul három szinglivel, melyek közül az egyik egy adu. A K. O. általánosabb fajtája ennek a stratégiai beszorításnak a „fölös” aduk ellen. A formája lehet pozicionális vagy automatikus. A fenti ábra legfontosabb része az átmenetváltás lehetősége aduban. Kelet dobása alapján Dél el tudja dönteni, hogy alacsonyan vagy magasan lopjon aszerint, hogy melyik kézbe szükséges az átmenet aduban.
A K. O.-beszorítás végjátékba hozási helyzetekre is kiterjed, és a Watson könyvében szereplő parti nem az első alkalom volt, amikor ilyen manőverrel találkoztam. Itt egy leosztás, melyet a Logical Bridge Playben használtam, amit a Faber & Faber adott ki 1976-ban. Az 54–55. oldalon található.
A 3 káró római ugró közbeszólás, 5–5 a pirosokban, kb. 10 ponttal.
Nyugat lehívja a kőr ászt-királyt, és a pikk tízesre vált. Hogyan játsszunk?
Kilenc fejütésünk van, ha az adu egyenletesen oszlik meg, és treffben kellene még egyet ütni. Lehetséges ez? A római közbeszólásnak hála elég sokat tudunk a kiosztásról. Nyugat 10 piros lapja ismert, és két adujának kell lennie, hogy a felvétel teljesíthető legyen. Ez azonban csak egy helyet hagy nála a treff színnek, ami megnehezíti, hogy három treffet üthessünk.
Még az összes lapot látva sem olyan könnyű rájönni a megoldásra. Ha Nyugat treff szinglije kicsi, a felvételt csak úgy lehet megcsinálni, ha el tudjuk venni Kelet kiszállóit, hogy a végén csak treffje maradjon, és egy kis treff a kilenceshez végjátékba hozza.
Ez a pozíció nem érhető el úgy, ha lehívjuk a káró ász-királyt és az adukat, mert Kelet egyszerűen egy treffet dob az utolsó adura, és megtart egy kőr kiszállót. De nem kell kétségbeesnünk. Ha az egyik módon nem tudunk nyomást gyakorolni, keresnünk kell egy másikat. Ebben az esetben Kelet kiszállóit úgy tudjuk elvenni, ha rákényszerítjük, hogy a kárókra dobja el őket.
Az első adut kézben ütjük, kis kárót hívunk az ászhoz, lehívjuk a királyt, majd kicsit hívunk. Nem kell az elélopástól tartanunk, mivel a hármas aduból nem zavar, ha pedig Keletnek csak két aduja van, a felvétel nem teljesíthető. Feltéve, hogy Kelet kőrt dob, lopunk, az adu dámával asztalra megyünk, és a negyedik kárót hívjuk.
A fenti ábrában Kelet érzi már a nyomást. Ha eldobja az utolsó kőrjét, lopunk, kiaduzunk és treffet hívunk, az asztalról a kilencest téve, ha Nyugattól az ötös jön. Treff hívásával Kelet megadja a maradék ütéseket.
Ha Kelet a negyedik káróra treffet dob, ellopjuk, és három menet treffet hívunk, kinn hagyva egy adut. Kelet megint kénytelen lesz megadni a maradék ütést, akár adut hív, akár kőrt.
Kelet azzal sem szabadulhat a csapdából, ha rálop a negyedik káróra. Felüllopjuk, még kézben és asztalon is marad egy adunk, treffet hívunk a kilenceshez, mint korábban is, és ez adja a teljesítést.
Ebben a partiban az ellenfelet nem a nyerő, hanem a kiszálló lapjaiból szorítjuk ki, de minden út Rómába vezet. A K. O.-beszorítás elleni bevett védekezés egyébként az, ha állandóan adut hívunk. Egy esetleges adu indulás után a felvevő dolga minden esetben nehezebb.
Ez a Logical Bridge Playből vett parti, be kell vallanom, nem egészen eredeti. Alapja egy Bob Hamman játszma, melyet Eddie Kantar írt meg a Bridge World 1968. márciusi számában. Szóval, azt hiszem, tartozom neked, Eddie. Miután a neved neked is K-val kezdődik, így a K. O. akár Kantar/Ottlikot is jelenthet.
Az olvasó figyelmébe – Hugh Kelsey
Hugh Kelsey (1926–1995) skót csapat- és párosbajnok, húsz éven keresztül volt tagja a skót válogatottnak. Emellett a legnevesebb skót bridzskönyvszerző is, több mint 60 művet írt. Hosszú időn keresztül vezette a The Scotman bridzsrovatát. A Nemzetközi Bridzsújságíró Szervezet (IBPA) az év embere díjban részesítette 1993-ban. Ugyanebben az évben választotta örökös tagjának a Skót Bridzs Unió.
Kelsey Edinburghban született, bridzsezni a II. világháború alatt tanult meg, amikor Malajziában szolgált. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Fionát. Skóciába 1961-ben költöztek vissza négy gyermekük jobb iskoláztatása érdekében. Kelsey, munka mellett, detektívtörténetek írásával próbálkozott, kevés sikerrel. Igazi hivatását a bridzsírásban találta meg és az 1966-ban megjelent első könyve, a Killing Defence már nagyon jó fogadtatásban részesült. Művei alapján ma a világ egyik legjobb bridzsszakírójának tartják, akinek munkái mindenütt megjelentek, ahol a bridzset magas színvonalon játsszák. Találóan jellemzi őt egyik könyve fülszövege: „bár kinézetre csak egy közönyös vidéki embernek látszik, külföldön mindig hírességként fogadják.”
Játékospályája csúcsán egy hollandiai bridzsversenyen csaknem végzetes szívroham érte 1983-ban. Ennek ellenére elvállalta a kapitányságot az angol női válogatott mellett és a csapattal 1984-ben a bridzsolimpián, majd az ezt követő Európa-bajnokságon is ezüstérmet nyert.
(Készült Liz McGowan: A Skót Bridzs Unió története c. munkája alapján, melyet az SBU és a szerző bocsátott rendelkezésünkre. A fotókért köszönet Peter Hasensonnak.)