_Amit már Homonnay Géza könyvében megírtam: Fiatalon megözvegyült apai nagyanyám két fia felneveléséhez a 30-as években az akkoriban divatos bridzsszalon háziasszonyaként kereste meg a mindennapit. A szalon télen a Belvárosi Kávéházban, nyáron pedig margitszigeti Casinóban működött – és nagy népszerűségnek örvendett. A fiúk segédkeztek, de csak az egyiket kapta el a gépszíj: a Lacit _édesapámat_ – ha nem voltak meg, ő ült be negyediknek, pillanatok alatt túljátszva az odajárókat._
Apám korosztálya egész másképp gondolkozott a bridzsről. Csupán néhány oldalas licitrendszerek, minimális ellenjáték információk, alig megfogalmazott matematikai háttérismeretek mellett közel kétszer olyan gyorsan játszottak, mint a mai élmezőny. Persze része volt ennek a két-három licittel elért felvétel, a konvenciók szűkös skálája, a mesterséges kontrák nemléte – de valójában a Cohenek, Góthok, Kaufmannok és köreik minden porcikájában élt a játék. Különleges érzékkel élték bele magukat az ellenfél helyzetébe, kitalálva észjárását – ha ezt vagy azt hívta az ellen, abban mindig benne volt, hogy miért nem amazt. Mint egy teniszező, aki mindig épp ott van, ahova az ellenfele a labdát üti – olvasták a játékot. Ma már, a világversenyeket neten követve, én úgy látom, akkoriban az IMP-k zöme a technikán dőlt el, míg manapság a technikailag kisebb különbségeket mutató élmezőny jóval nagyobb hányadot „forgalmaz” a licitrendszereken és ellenliciteken. _Kovács Lászlóné férjének _takarásban_ kibicel – valamennyi kép a Kovács család albumából való_
Ha már nem is kezdő játékosként, megkérdeztem apámtól, hogy egy partiban mi a legjobb felvevőjáték, pillanatok alatt mondta javaslatát – és jellemzően nem indokolta százalékokkal vagy egyéb esélyekkel. A sokszor valószínűtlen javaslatról néha csak több nap után láttam be, hogy tényleg jobb az én hosszas esélylatolgatással kiötölt elképzelésemnél, szinte kivétel nélkül neki volt igaza. _Kovács László világos zakóban_
Egyszer az üvöltözés hallatán negyedik emeleti lakótársunk akarta kihívni a rendőrséget, de szerencsére előtte becsöngetett hozzánk az első_!_ emeletre. „Mi a probléma? Csak bridzseznek!” – hárítottunk. De ez csak a magas célokért folyó edzésen volt így – apám a versenyasztalnál legmesszebbmenőkig tisztelte az ellenfelet – tudván, hogy a szabadidejét kellemesen eltölteni jött le a versenyre ő is _persze mindenki nyerni szeretett volna_, és ennek megfelelő hangulatot teremtett a versenyasztalnál. _Kovács László balra_
Megfertőződött család volt a miénk. Mikor hazaértünk – mondjuk – a Kőris utcából, ahol különböző osztályokban mindhárman játszottunk, a két férfiú még kabátban vitatta meg az aznapi partikat, de anyukám már összerántotta a friss vacsit. Anyu remek ösztönös bridzsező volt akkoriban versenyen is – ma már csak házipartiban; az „aligrendszerek” idejében különösen licitérzéke volt kiemelkedő. Szüleim versenyen együtt csak vegyespároson játszottak, de a szombati nyolc-kilenc órás csaták két asztalon Makádiékkal, Kertesékkel – és sokan másokkal – állandóak voltak. Anyu tökéletes társa volt a bajnoknak – és a bridzsvilág számára múlhatatlan érdeme is van: ő nyaggatta addig Ottlik Cipit, hogy írja könyvvé a Bridge World „The Quest” és „The Way It Is” sorozatát, amíg csak megkereste Hugh Kelseyt, és megszületett az „Adventures…” _„Kalandozások…”_ _Kovács Lászlóné 1958-ban az első újkori tihanyi bridzsfesztiválon_
©2014-2024 Magyar Bridzs Szövetség
