Kezdőoldal

Kopogásra riadtam fel. Füleltem… A kopogás megismétlődött, az ablak felől jött. Felkaptam papucsomat, az órára pillantottam, éjfél volt, a kísértetek órája. Az ablakhoz siettem, kitekintettem, először semmit sem láttam, de kisvártatva valami halvány, áttetsző lebegést észleltem az éj sötétjében. A borzadály és kíváncsiság viaskodott bennem, remegő hangon kérdeztem:
– Ki az, mi az?
– Egy elkárhozott lélek – kongott tompán.

Nem vagyok éppen gyáva ember, de e percben a hideg szaladgált hátamon.
– Mit kívánsz tőlem, gyarló földi hírlapírótól?
– Én a Kőr Ász boldogtalan szelleme vagyok, megnyugvást keresek. Tudom, te sok kártyasorsot ismersz. Hadd mondjam el én is tragédiámat, melyhez fogható szégyenletes élmény még nem fordult elő e sárgolyón.

Ász vagyok, büszke kényúr, kinek erejével senki sem dacolhat, és aki mint adu ász mindig diadalmas győző. De oh, éppen ebben a legfőbb császári helyzetemben mocskolta be nevemet egy játszma örökre. 1930-ban, még a vad licitálás korában zajlott le ez a parti. Íme, mind a négy játékosnak gyönyörű kártyája volt és különösképpen az Észak–Dél kezek elosztása egészen kiváló. Mégis kissé túlzás, hogy Dél 7 kőrt licitált be. Kelet megkontrázta, nem is kellett hozzá túl nagy bátorság, hiszen kezében voltam én, az adu ász.

Nyugat a pikk királlyal indult, és midőn az asztal leterült, a felvevő látta, hogy a játszma teljesíthetetlen, hiszen hiányzom neki én.
– Egy vesztés. Az adu ászt ki kell adnom – mondotta a felvevő, kinek semmi kedve sem volt végigjátszani a partit. El akarta dobni a kártyát és fel akarta írni a bukást az ellenfeleknek.
– Szíveskedjék végigjátszani a partit – mondotta Nyugat, ki több bukást remélt.

Savanyú arccal kezdett játszani Dél. Az ütések így következtek egymás után:
1. Pikk ász
2. Treff király
3. Treff ász
4. Treff dáma (Észak kárót dob)
5. Treff lopás
6. Káró lopás
7. Pikk lopás
8. Káró lopás
9. Pikk lopás
10. Káró lopás

Dél most az utolsó előtti pikkjét játszotta ki és Nyugat, kinek már az előző káró lopásban is adut kellett adni hátulról, megszámolta kártyáit. Már csak két lapja volt, amikor az asztalnak három.
– Hála a jó égnek – sóhajtott fel Dél boldogan, a játszma nem érvényes.
– Már engedelmet kérek – tiltakozott Nyugat. – Önök marhaságot licitáltak, tessék csak vállalni a következményeket.

Az ellenfelek hamarosan megegyeztek abban, hogy a vitás kérdésben döntőbíróul egy jelenlévő bridzsszabályszakembert kérnek fel. Tárgyilagosan elmondták, mi történt, és a bíró az érvényben lévő szabályt idézte: „Ha egyenetlen kiosztás történt (valamely kéznek több kártyája, egy másik kéznek kevesebb kártyája van, mint a helyes szám) és ez a körülmény a kilencedik ütés előtt kiderült, a kiosztás érvénytelen. Ha azonban csak a kilencedik ütés befejezése után vették észre a hibát, a játszma érvényes és végig kell játszani, amint azt kiosztották.

Ezen ítéletnek megfelelően folytatták a játszmát egészen a legváratlanabb befejezésig. A felvevő keresztbe lopta a három utolsó kártyát és az Észak–Dél vonal így 13 ütést szerzett. A bírói döntés szerint a nagyszlemprémiumot nem lehetett tőlük elvitatni. A felvevő játékos pár felugrott helyéről, boldogan megölelték egymást.

Én, az aduk császára, egyedül maradtam Kelet kezében. Ő úgy nézett rám, mint egy földöntúli jelenségre. Mintha csak fejbe vágták volna. Végül ezt morogta:
– És még azt mondják, hogy csodák nincsenek.

Íme, ez az a szörnyű történet, melynek órája óta elkárhozottan, nyugalmat és ütést nem lelve bolyongok az űrben.

Némán hallgattam végig a furcsa történetet és játszmát, majd rövid gondolkodás után megszólaltam:
– Átérzem, megértem ezt az iszonyatos történetet, de azt hiszem, tudok mondani valamit, amitől te, boldogtalan, kósza lélek megnyughatsz. A bridzs törvényhozói 1932-ben új szabályt alkottak, melynek értelmében az egyenetlen kiosztás mindenkor semmis. Habár a kártyatörvényeknek visszamenő hatályuk nincs, állíthatom, hogy szégyened elévült, büntetésed letelt és nyugalomra térhetsz.