Megbocsájtani nem fogjuk, de történelmi ismereteink alapján azért felfoghatjuk miért nem illett sportágunk az ötvenes évek hazai közéletébe. Arra azonban ma sincs magyarázat, hogyan nélkülözhette a nemzetközi szövetség egyik alapító tagjának (ahogy arról sorozatunk első részében írtunk) részvételét az európai versenyéletben 1968-ig, amikor közösségünk már a mainak megfelelő, teljes bajnoki rendszert üzemeltetett. Az Európai Bridzs Ligába való felvételünket követően azonban minden megváltozott. Fülöp Miklós főtitkár már 1971-ben az estorili Eb-ről azzal a biztos ígérettel érkezett haza, hogy Magyarország hamarosan felnőtt Európa-bajnokságot rendezhet. Ez végül most júniusban realizálódott…
Ugyanígy nem könnyű megmagyarázni azt a tényt, hogy a nyolcvanas években Budapest váratlanul Európa egyik bridzsfővárosává vált. A Philip Morris cég által gavallérosan díjazott versenysorozat fővárosunknak ítélt kelet-európai állomására ugyanis óriási mezőnyök érkeztek, bennük számos világnagyság. Miként nyertük el a rendezési jogot előbb, mint a Forma–1-ét? A titok felfejtéséhez Szappanos Géza állt készségesen rendelkezésünkre. (A bal oldali képen Giorgio Belladonna, 16-szoros csapatvilágbajnok az 1983-as, „az EBL és a Philip Morris közös védnöksége" mellett megtartott bridzsfesztiválon a Margitszigeten. Kertes Ottóné, Éva és Fodor Tamás kibicelnek. Jobbra Belladonna budapesti partnere, az eddig 13-szoros világbajnok Benito Garozzo, akinek játékát ma is megcsodálhatjuk az internet segítségével (sillafu/BBO). Antal György, a szövetség akkori elnöke (balról) Garozzo jegyzeteibe is bepillantást nyert. Fotók: Soós Lajos – MTI, Márton Géza gyűjteményéből)
Ő maga a honi versenyszervezésben Berentey Ernő, a Versenyrendezői Bizottág akkori vezetőjének asszisztenseként tűnt fel a 70-es évek elején. Később több nagy európai verseny lebonyolításában vett részt, majd 1992–1996 között az EBL végrehajtó szervezetében dolgozott, miközben a honi szövetség irányításában is végig meghatározó szerepe volt. Előadásában a közel három évtized legfontosabb sportdiplomáciai eseményei mind terítékre kerülnek, versenyeredmények ismertetésével. Ez utóbbiak azonban sajnos nem férnek e cikk kereteibe. A kedves olvasónak most be kell érnie annyival, hogy egy olimpiai bajnok (Lille, 2012), akinek a júniusi pesti Eb-n is szurkolhatunk majd, már a felkészülés évtizedei alatt is elért néhány jobb eredményt.
Az európai akkreditációt a Budapesti Bridzs Szövetség nagy lehetőségként értékelte, de tisztában volt az integrálódáshoz szükséges követelményekkel is. A megtett út most alkalmat ad arra, hogy megemlékezzünk azokról, akik sokat tettek nemzetközi elfogadtatásunk érdekében. A 60-as években a versenyzők válogatottat, az amatőrök „zánkayt” játszottak. Zánkay Péter először 1958-ban megjelent könyve igazi áttörést jelentett. Már nem csupán családi alapon, féltve őrzött régi könyvekből lehetett megtanulni a játékot. Amellett, hogy kiváló játékos és szakíró, hosszú ideig a Bridzsélet főszerkesztője is volt. Ebben a minőségében tett szert nemzetközi kapcsolatokra, így jutottak el az új gondolatok az új nemzedékhez. Péternek köszönhetjük az amerikai válogatott licitrendszerének kiadását csakúgy, mint a precíziós közzétételét nem sokkal megjelenésüket követően. Oktatott, klubot vezetett és ő „taposta ki” a Pulába vezető utat is, amelyen ma is sokan járunk.
Talán nem született volna annyi eredmény, ha Zánkay a feladatokat nem osztotta volna meg felfedezettjeivel. Egyiküket, Salgó Gábort, kezdő tanfolyama hallgatójaként ismerte meg. Gábor nem sokkal később bridzsrovat indítására vállalkozott a Daily News angol-német nyelvű napilapban. Lefegyverző kedvessége nélkülözhetetlen volt a rovat szakmai megalapozásához. Kiváló nyelvtudása révén a szövetség levelezője, majd fontos kapcsolattartója lett a nemzetközi szervezetekhez, ahol ebben az időben a kelet-európai régiót Lengyelország képviselte. A lengyelek pozíciója csak erősödni látszott az 1978-as vb-címükkel. A sok látványos siker azonban – sportági sajátosságként – a gyanakvók számát is növelte. Végül egy bizonyítható és letárgyalt zsűrieset, éppen a budapesti fesztiválon, bizalomvesztéssel járt, és az így kiadóvá vált képviseleti helyre 1980-ban, az addigra már sokak által ismert, self-made diplomata, Salgó Gábor került. Ettől kezdve nem csupán Gábor járta a világversenyeket, de a WBF és az EBL vezetői is sűrűn megfordultak Budapesten és tárgyaltak a magyar sportvezetéssel. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az addigra már bevezetett versenynek számító IBBF-re esett a Philip Morris és a nemzetközi szövetség választása, a több helyszínes verseny egyik futama számára. Közben Gábor szakírói teljesítményére is felfigyeltek. Némileg váratlanul a New York Times jeles kolumnistája, Alan Truscott hivatkozott rá egyik cikkében.
A nemzetközi szerepvállalás nagyban megváltoztatta a sportág hazai elfogadottságát csakúgy, mint a szövetség ambícióit. A megnyíló szűk mezsgyén az előrehaladást Kelen Béla, az Esti Hírlap főszerkesztője segítette, aki politikai kapcsolataival mindig bridzsvezetőink rendelkezésére állt. Ebben az időben ez diplomáciai, személyzeti és belügyi tevékenységet egyaránt jelentett. A 80-as évek elején különleges bravúr volt az akkor nemzetközileg elszigetelt Izrael versenyünkre jelentkező bridzsezőinek beutaztatása. A sikeres bridzsdiplomáciai lépés komoly elismeréssel járt úgy a rendezők, mint a magyar szövetség számára.
Természetesen az európai sztenderdbe való beilleszkedést, a hazai szövetségnek minden területen bizonyítani kellett. Ez volt a licitkártya bevezetésének időszaka, a nemzetközi szabályok alkalmazását nemzetközi zsűriknek (Kertész Ádámnak, később Boóc Andrásnak) kellett garantálniuk, és létre kellett jönnie a nemzetközi versenyeket lebonyolítani képes szervezetnek, az Ihrig Péter vezette Comporgannak (később Compexpónak).
A budapesti Philip Morris-versenyek sikerét követte a Cino del Duca, nagy francia verseny pesti előversenyeinek sora, melyen a díjat évről évre a francia miniszterelnök felesége adta át. Így került a bridzsfesztivál az akkori kulturális kormányzat figyelmébe is.
Majd eljött a régóta várt hazai rendezésű Európa-bajnokság…
Magyar Péter: egy korszakos siker, a csalók és egy Mazda 6-os
A Philip Morris Európa bajnoki döntők magyar szempontból legjobb eredménye Kaufmann István–Magyar Péter 1984-ben, Monte-Carlóban elért 2. helyezése. A háború utáni időszak egyik legnagyobb magyar sikeréről Magyar Pétert faggattuk.
– A párosverseny a kedvenced, Péter?
– Nem, nem, én minden formáját egyformán kedvelem a játéknak, a robberbridzstől kezdve a csapatversenyig. És nem csak párosban értem el sikereket, elég sok nemzetközi csapatversenyen voltam a győztes csapat tagja. Hol osztrák–magyar vegyes csapatban, hol az akkori magyar menőkkel indultam ezeken a versenyeken. Az osztrákok közül leggyakrabban a Bamberger házaspárral játszottam együtt, az akkori magyar éljátékosok közül pedig szinte mindenkivel összehozott egyszer-egyszer a sors. Egy érdekességre emlékszem, de lehet, hogy az eltelt idő kicsit megszépíti az emlékeket: ritkán sikerült a második-harmadik helyek egyikén végezni, vagy megnyertünk egy versenyt, vagy hátrébb zártunk.
– Szóval szeretsz nyerni...
– Az általában igaz, hogy minél nagyobb a tét, annál jobban szokott menni a játék, elég jól viselem a döntési felelősséggel járó helyzeteket. Ha nincs nagy tétje a küzdelemnek, akkor nehezemre esik koncentrálni.
– Akkor térjünk vissza a Monte-Carlóban elért sikerhez, amit így rendhagyó eredménynek nevezhetünk, hiszen nem sikerült győzni.
– Nem sokan tudják, hogy az első helyhez is nagyon közel voltunk, de nem arra gondolok, hogy egy-két partit jobban is megoldhattunk volna, olyan mindig van. Az történt, hogy egy ismeretlen olasz pár végzett az első helyen. Elég fura dolgokat csináltak, és emiatt több vitatott partijuk is volt, még az eredményhirdetés előtt is ülésezett ügyükben a versenybíróság. Az Európa-bajnok franciák ellen például olyan indító kijátszást produkáltak, aminek következményeként a nagy tekintélyű Chemla nem is a partit óvta meg, hanem egyenesen a pár kiseprűzését szorgalmazta. Végül nem zárták ki a versenyből ezt a párt, mert ott nem tudták rájuk bizonyítani a csalást, később persze valahol máshol le is buktak. Az eredményhirdetésnél mindenkit megtapsoltak, minket különösen, a győztest meg kifütyülték, sőt szidalmazták is. Szóval erkölcsi győztesek voltunk, de a második díjjal távoztunk.
– Azért a második helyért járó 15 ezer svájci frank se volt kevés, az mire volt elég akkoriban?
– Egy egész jó kis autót lehetett volna venni az egy főre eső részéből. Arra emlékszem, hogy egy Mazda 6-os tetszett meg akkoriban, ahhoz viszont még egy kisebb verseny díját is hozzá kellett tenni ehhez az összeghez.
©2014-2024 Magyar Bridzs Szövetség
