A hangos közvetítés tapasztalatai

Mint bizonyára tudjátok, a budapesti Európa-bajnokság magyar érdekeltségű mérkőzéseiről a hagyományos BBO-közvetítésen kívül élőszóban, magyar nyelven is közvetítettünk. A többes szám első személy magyarázata, hogy – egy nyolctagú csapat tagjaként – én magam is tudósíthattam arról, hogy „csapataink harcban állnak”. Szeretném néhány mondatban körvonalazni a közvetítés előzményeit, illetve feltételrendszerét, valamint – nem mellékesen – deklarált célját, utána pedig elemezni azt, hogy szerintem mit sikerült megvalósítani és mit nem, leszűrni néhány tapasztalatot. Mindeközben kitérnék a visszajelzésekre is.

Szóval: bridzsversenyről ez volt az első hangos közvetítés. Nem, ez így nem jó, hiszen más országokban, illetve más nyelveken már próbálkoztak ilyesmivel, volt tehát előzménye. Akkor hát: bridzsversenyről ez volt az első magyar nyelvű hangos közvetítés. Izé… ez sem teljesen igaz, mert idén már többször nekifutottunk ennek a dolognak (három-négy alkalommal), de ezek mindegyike az Eb-közvetítés próbája (főpróbája?) volt.

Én úgy tudom, Kuttner Gyuri ötlete volt az egész. Én legalábbis tőle értesültem erről az elképzelésről. Akkor még csak érdeklődött, hogy mit szólnék mindehhez, és egyedül Csepeli Miklós volt biztos pont a leendő csapatban. Hamar kiderült, hogy a projekt technikai hátterét (magyar részről) Lénárt Zoli és Gyulai András biztosítja.

Hamar felpörögtek az események. Kinek milyen gépe van, van-e headset vagy akármi, működik-nem működik, én kiválóan hallom, én alig, én egyáltalán nem, szóval, mint minden az életben, olajozottan indult ez is. Közben kiderült, az az ideális, ha egy-egy meccset két ember közvetít. Három sok, egy kevés. Hányan legyünk összesen? Abban maradtunk, hogy legyen nyolc riporter. Állandó párokban vagy ahogy kijön a lépés? Megoldás: félig így, félig úgy, tehát alapjáraton három pár, plusz két tartalék, aki mindig beugrásra készen áll, de a sztenderd párok is keveredhetnek, ha úgy alakul.

Most jön a leglényegesebb kérdés: mi legyen a cél, illetve (ezzel szoros összefüggésben) kikből álljon a célközönség? Hétköznapi nyelven megfogalmazva: kikhez beszéljünk?

Mert hát ez abszolúte nem mindegy. Másképp kell szólni az élversenyzőkhöz (mondjuk I/A és I/B), másképp az alacsonyabb osztályú versenyjátékosokhoz (II., III., IV.), és megint másképp a klub-, illetve társasági játékosokhoz és az esetleges egyéb érdeklődőkhöz, akiket a bridzs még nem fertőzött meg.

A deklarált cél a szervezők szerint a bridzs népszerűsítése lett, tehát az élversenyzők jelenlétét éppen csak tudomásul vettük, de persze örültünk, ha sokan vannak jelen, s hallgatnak minket, az alacsonyabb osztályú versenyjátékosoknak megpróbálunk hasznos, egyben érdekes infókkal szolgálni, de az elsődleges célcsoport azokból áll, akiket még „be kell vonzani” a bridzsversenyzésbe, ezért nem elsősorban szakmai mélységekre kell törekedni, hanem sok-sok érdekes információval kell kirukkolni, méghozzá szórakoztató formában. Innen indultunk…

Most következett a nyolctagú riporterbrigád összeállítása. Így nézett ki a stáb: Kerekes Zsuzsa–Kovács András, Czímer Csaba–Szentandrási Gergely, Nádasi Tibor–Varga István, valamint Csepeli Miklós és Macskásy Gábor.

Mint látható, a nyolc riporter közül hét kifejezetten kvalifikált játékos, a nyolcadik, azaz Nádasi Tibor is rutinos versenyző, ráadásul az MBSZ előző elnökeként tudott szolgálni speciális információkkal sportágunk világversenyeivel kapcsolatban.

Szóval akkor, ugorjunk neki, mit sikerült megvalósítani terveink közül.

Kezdem a dolog kellemesebb részével, a visszajelzésekkel. Csak pozitív reakciók érkeztek ténykedésünkkel kapcsolatban, az enyhe fokú elismeréstől egészen a szuperlatívuszokig. Ezt a tényt azonban nyilván nem szabad túlértékelni, hiszen aligha valószínű, hogy akinek rossz véleménye volt riporteri munkánkról, direkte jelezte volna pl. SMS-ben, hogy „Hülye vagy, Pipi!”, vagy valami hasonlót. Szóval, óvatosan értékelve a dolgokat, de azért örülünk, hogy sokaknak tetszett az, amit csináltunk. Az is lehetséges, hogy ez a tetszés nem pont a mi teljesítményünknek szólt, hanem magának az ötletnek, és akkor mindezek a dicsérő szavak Kuttner Gyurit illetik.

Folytatnám a sort a dolognak azzal a részével, amiről nem maguk a riporterek tehettek. Rengeteg technikai probléma volt. Egyes riporterek nem tudtak belépni, illetve kilökte őket a rendszer, másoknak a hangja veszett el, ráadásul az erre vonatkozó visszajelzések is jelentősen eltértek. Én például időnként öt perc alatt nyolc üzenetet kaptam arra vonatkozólag, hogy mennyire lehet hallani a hangomat, köztük három „kiválóan”, három „kicsit halkan” és két „egyáltalán nem”. Ezzel nehéz megbirkózni, és az sem nézhetett ki túl jól, hogy néha erről kellett beszélnünk közvetítés közben: „Hallani, amit mondok? Valaki jelezzen…”

Lénárt Zoliék emberfeletti munkát végeztek annak érdekében, hogy a közvetítés technikai színvonala zavartalan legyen. Nem rajtuk múlt, hogy ez nem sikerült maradéktalanul. A felelősség érzésem szerint elsősorban a BBO-é, bár erről részleteket nem tudok.

Másfelől viszont, még ezt is tekinthetjük egyfajta próbának, hiszen lehetnek hangos közvetítések a későbbiekben is. Úgy gondolom, eredményes kísérlet volt a dolog technikai részét illetően is. Végül is minden tervezett mérkőzést „leadtunk” valamilyen formában, bár néha megküzdöttünk a sikerért.

Ami még ehhez a témához tartozik: jó lenne, ha a párban közvetítő két riporter hangerejét harmonizálni lehetne. Nálam például Csapi (azaz Kovács András) mindig nagyon hangos volt, Kerekes Zsuzsát alig hallottam, Csepeli Miklóst pedig hol hangosan, hol alig. Nem értek ezekhez a dolgokhoz, így hát ötletem sem lehet a megoldásra, csak felvetem a problémát. (A csúszkával való játszadozás nem segített.)

Érdemes továbbá ezt a dolgot megfordítani, és figyelembe venni, hogy a velem együtt dolgozó társak sem mindig hallottak engem kifogástalanul. Ez azért fontos, mert néha határozottan az volt az érzésem, hogy aktuális riportertársam nem hagy szóhoz jutni, s mintha csak arra várna, hogy elkezdjek egy mondatot, azonnal közbevág. Ez nyilván nem így volt, csak hát ő sem mindig hallott engem, számomra pedig az imént említett esetek mintegy kiugrottak a sok hasonló közül – vagyis amikor úgy éreztem, nem tudom elmondani, amit elkezdtem.

Szóval a technika kihat a tartalmi kérdésekre is, ez egyértelmű.

De most már beszéljünk valóban a közvetítéseink tartalmáról. A pozitívumokat kihagynám, jöjjenek inkább a hibák, illetve a problémák.

1. Azt hiszem, minden riportertársam megerősítheti, hogy a hangos közvetítés sokkal fárasztóbb volt, mint azt előzetesen gondoltuk. Sok szempontot kellett figyelembe vennünk, sok dologra kellett egyidejűleg koncentrálnunk. Voltak olyan körülmények, amelyekre csak nagyjából az Eb közepén derült fény, és komoly befolyással voltak a közvetítéseinkre. Ilyen volt például az, hogy amennyiben az operátor két leosztás között túl gyorsan dolgozott, a rendszer újra az előző partit mutatta meg nekünk. Ezt nem volt könnyű kezelni. Én például egy ízben valami olyasmit mondtam, hogy „Északnak megint nagyon erős lapja van”, majd kis idő múlva rájöttem, hogy ez még az előző kéz, illetve újra azt látom, így nem csoda, hogy ugyanolyan erős. Ezen én magam is jól szórakoztam, de kívülről nézve még mulatságosabb lehetett.

És ez csak egy dolog, amelyet most még nem tudtunk jól kezelni. Valószínűsítem, hogy némi rutinszerzés után a hasonló problémákkal könnyedén megbirkózunk majd, de az egyértelmű, hogy a riporteri munka megköveteli, hogy egyszerre többfelé tudjunk figyelni.

Ehhez a kérdéskörhöz tartozik még, hogy – bár mi ezt nem tudhatjuk első kézből – nyilván hasonlóan nehéz az operátorok munkája is. Érthető, hogy ők is gyakran hibáztak, ami néha megoldhatatlan feladat elé állított minket. Hihető-e, hogy Kelet ezt a lapot tette az ütéshez? Néha egyértelmű volt, hogy nem, máskor azonban nem volt tiszta a helyzet. Kezdetben sűrűn bíráltuk őket, hiszen a mi munkánkat zavarta egy-egy hibájuk, de később rájöttünk, hogy nekik sem könnyebb, és megpróbáltunk alkalmazkodni ehhez a helyzethez.

2. Egyértelműen látszott, és ez helyes is, hogy minden riporter a saját (általunk a bridzsasztalnál már megismert) személyiségét produkálta egy az egyben, nem próbált megváltozni, felvenni egyfajta „riporteri ént”. Tehát ki-ki a saját erényeit tudta felmutatni, és mivel a csapat sokszínű volt, minden közvetítés más volt. Egy dologban persze nem volt semmi eltérés: mindannyian nagyon drukkoltunk a mieinknek, és ez egyáltalán nem próbáltuk titkolni. Én például egyszer, amikor Szappanos Géza tőle szokatlanul hosszú gondolkodás után megadott egy impasszt, amely a teljesítéshez vezetett, ezt kiáltottam „az éterbe”: „Igeeen!”.

Szóval, volt köztünk, aki jól ismerte az ellenfelek játékosait, és róluk mesélt apróbb sztorikat, volt, aki a tőle megszokott megfontoltságot produkálta, nagyon óvatosan kezelve a kívülről egyértelműnek tűnő bridzsszituációkat is, míg én elsősorban arra törekedtem (illetve nem is kellett rá törekednem, ez jött belőlem), hogy némi humorral oldjam a feszültebb pillanatokat. Most inkább csak ez utóbbiról, tehát a közvetítés és a humor kapcsolatáról szeretnék beszélni, hiszen amit erről tudok elmondani, azok ténylegesen az én közvetlen tapasztalataim.

Összefoglalva, két dologra kellett vigyáznom (remélem, sikerült, de ezt nem nekem kell eldöntenem): egyrészt nehogy túlzásba vigyem a humorizálást, mert ha ez a dolog öncélúvá válik, és mintegy beteríti a közvetítést, akkor pont az nem működik, ami a cél, tehát a feszültségoldás, másrészt figyelnem kellett arra is, hogy nehogy olyan fogalmakat keverjek szellemesnek szánt mondataimba, amelyeket az elsődleges célközönség nem vagy csak részben ismer, vagyis hát ne csak az élversenyzőkhöz szóljak.

3. Itt következik egy fontos elem, amit – megkockáztatom – egyikünknek sem sikerült jól kezelnie.

És azt hiszem, itt vissza kell kanyarodnom ahhoz a tényhez, hogy a riporteri stáb csupa jó játékosból állt (magyar szinten mindenképpen). Érzésem szerint ugyanis ez volt az oka annak, hogy nem igazán jutottunk el az eredeti célcsoporthoz, vagyis a klub- és társasági játékosokhoz.

Akármit csináltunk ugyanis, nyilvánvalóan elragadott minket a versenyzői hevület, és megpróbáltuk teljes szakmai mélységében elemezni az elénk táruló leosztást. Én magam ugyan néha megpróbálkoztam olyan módon interpretálni a parti mélységeit, hogy az elemzésem minden érdeklődőhöz eljuthasson, s tudom, hogy ugyanezt esetenként mások is megtették, mégis… Szóval, ez a törekvésünk aligha bizonyult sikeresnek.

Talán egy vegyesebb versenyzői színvonalú csapat jobban meg tudta volna oldani ezt a feladatot, talán – és én ebben bízom – csak a rutin hiányzik, mindenesetre ezt valahogy másképp kellett volna csinálnunk. Gyakran éreztem azt, hogy munkánkból hiányzik a talán legfontosabb megkívánt jellemző, azaz a szórakoztató jelleg. Nem az éljátékosokhoz kellett (volna) ugyanis beszélnünk, nekik nélkülük is van (többé-kevésbé kiforrott) szakmai véleményük egy-egy partiról, sőt, ha esetenként gyorsabban ismernek fel egy szituációt, s már nálunk jóval hamarabb tudják, hogy mi egy parti kulcsa, még ki is nevethetnek minket, pedig hát mi nyilvánvalóan nem szakértőként kerültünk oda, nem a bridzsszakmai mélységek kibontása a feladatunk.

Egy esetleges következő munka során igyekezni fogok félig-meddig kilépni az elemzői szerepből, bár momentán még nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

4. Az utolsó szakaszban nem tudom megúszni, hogy kitérjek a saját személyes körülményeimre is, de azért remélem, ez a néhány bekezdés sem lesz érdektelen.

Úgy kezdődött, hogy rögtön az első napon, tehát 16-án, csütörtökön nekem is közvetítenem kellett volna, mármint ez eredeti beosztás szerint. Én azonban a kérdéses időpontban az Uzsokiban ültem, kontrollra várva. 12-én, vasárnap ugyanis eltörtem a csuklómat, s még aznap este meg is műtöttek. Ezeket a sorokat is felkötött karral írom – szerencse a balszerencsében, hogy a jobb karom maradt épen.

De azért pénteken már odaültem a géphez, és megpróbáltam tenni a dolgomat úgy, mintha semmi sem történt volna. Ez annál is inkább működött, mert – minden fentebb említett nehézség ellenére – nagyon szerettem ezt csinálni. Biztos vagyok benne, hogy riportertársaim is élvezték a munkát.

Arra azonban a balesetem miatt már semmiképp sem volt energiám, hogy külön is felkészüljek az Eb-közvetítésekre. Úgy voltam vele, menni fog ez magától is, és a speciális infókat remélhetőleg megtudhatják majd a hallgatók az aktuális társamtól, akivel tehát együtt közvetítünk.

És itt kell megemlítenem egy olyan dolgot, amiről az Eb előtt nem akartam beszélni, sőt, azóta sem mondtam el senkinek, hogy mit gondolok erről.

Szóval, felkészülés gyanánt „kezünkbe vehettünk” minden konvenciókártyát – a magyarokét is és az ellenfelekét is. Nos, ez az, amiről én azt képzelem, hogy teljesen felesleges lett volna élni a lehetőséggel. Az ezekből kinyerhető információ ugyanis túl sok, gyakorlatilag kezelhetetlen. Amire szükségünk lett volna, az csak néhány alapinformáció egy-egy párról: Standard vagy erős treffes rendszert játszanak, esetleg valami ettől eltérőt, milyen erős az 1 szan indulásuk, hogyan kérnek, illetve hogy jelzik a lapszámot. Ennyi elég, ebben teljesen biztos vagyok.

Miért gondolom ezt? Vegyünk egy példát az élet egy másik területéről – én állítom, hogy a hasonlatom jó. Tegyük fel, hogy egy idegen nyelvű szöveget kéne lefordítanunk. Nem ismerjük a nyelvet, de kapunk egy részletes szótárt. Tartok tőle, hogy jó sok butaságot fogunk mondani. Más a helyzet persze, ha egy olyan szöveget kell interpretálnunk, amely a mi anyanyelvünkön hangzik el. Még ha ismeretlen is a téma, értjük a szöveg lelkét. Éppen úgy, mint Kerekes Zsuzsa a Hegedűs–Szilágyi pár licitrendszerének a „lelkét”, hiszen ő (lehet, hogy nem minden elemében, de) ugyanezt játssza. Ő tehát tudta, miről beszél Szilágyiék meccsein. Mi viszont semmiképpen sem ismerhettük meg egy ismeretlen licitrendszer lelkét egy konvenciókártya segítségével. Azt hiszem, meddő lett volna a tudásunk, még ha helyenként fel is ismertünk volna egy-két konvenciót.

Szóval, jó, hogy volt ez a lehetőség, de szerintem jobb volt ez így, ahogy történt. A már többször emlegetett célcsoport tagjai is bizonyára sokkal élvezetesebbnek tartották, ahogy a két riporter, néha talán egymás szavába vágva, de sok évtizedes bridzsversenyzői múlt tapasztalatait felhasználva próbálja kitalálni, mit is jelenthet most ez és ez a licit. Azután időnként megtudhattuk egy-egy licit konkrét jelentését, és ezt össze lehetett vetni a korábbi tippekkel. Szerintem ez pont így volt jó, és legalább megismerhették az amatőr, illetve félamatőr érdeklődők a különböző riporterek versenyzői gondolkodását.