Elveszett illúziók – összegez a szeniorkapitány

Eltelt egy hónap a sikertelen, egyesek szerint tragikus budapesti Európa-bajnokság óta, és a mi és miért kérdések változatlanul élnek bennem, ezért egy öninterjú formájában felteszem ezeket, és igyekszem választ találni rájuk. (A szeniorválogatott, balról: Kovács Mihály, Koltai Gábor, Bárány György, Gál Péter, Magyar Péter, Szappanaos Géza – Jakab Sándor nincs a képen)

Utoljára négy évvel ezelőtt, a felejthetetlen lillei olimpián voltál kapitány. Azóta miért nem és most miért igen?
Az elmúlt négy évben három általam tudott megmérettetés volt, ebből kettő nagy nemzetközi verseny Ázsiában, ahol nem volt szükség kapitányra, az opatiai  Eb-n pedig családi okokból nem tudtam ott lenni. A mostani Eb előtt Szappanos Géza ismét felkért, és boldogan mondtam igent.

A csapat összeállításában több változás történt. Miért?
Dumbovich Miklós a nyílt csapatban játszott, bár fontos megjegyeznem, hogy ő már a válogatók előtt, a fentebb említett három verseny tanulságai alapján lemondta a szeniorcsapatban való szereplést. Így lett Kovács Mihály párja Koltai Gábor.

A lille-i olimpián négyen végigjátszották a versenyt úgy, hogy én – szerencsére nem aktivizált – vésztartalék voltam, most főként az opatiai tapasztalatok miatt eleve úgy határozott a csapat, hogy a négyesben való játék túlzottan kockázatos, ezért már a válogatón Gál Péterrel kiegészülve ötösben játszottak. Az akkori tapasztalatok alapján az utolsó pillanatban Jakab Sándorral egészült ki a csapat.

Miből állt és hogyan sikerült a felkészülés?
Sajnos egy-két licitmegbeszélésen és az Eb-n szereplő másik két magyar válogatottal lejátszott mini edzőmeccseken kívül tényleges munka nem volt. Az utolsó nagyobb hazai bajnokságon Szappanos Géza és Gál Péter más partnerrel, míg Magyar Péter egyáltalán nem játszott, ugyanakkor a Kovács–Koltai–Jakab trió jó eredményt ért el. A közvetlenül az Eb előtti IBBF-csapatverseny sem volt sikeres.

Mi volt a kitűzött cél?
Dobogós hely, de minimum a világbajnoki szereplést biztosító helyezés.

Ma már tudjuk, ez messze nem teljesült. Miért?
Ma is úgy gondolom, hogy nem volt irreális a vb-szereplés megcélzása. A választ azóta sem sikerült megtalálnunk, de egy-két ok már nyilvánvaló.
1. Kapitányként abszolút passzív voltam, a csapat teljesítményéhez, hangulatához, együttgondolkodásához nem tudtam semmit hozzátenni.
2. Budapest. Talán visszásnak tűnik, de az a tény, hogy Lille-ben mindig együtt voltunk, együtt utaztunk, laktunk, étkeztünk, remek kohéziót biztosított, míg itthon ki-ki élte a saját hétköznapi életét.
3. Munka nélkül nincs eredmény, lásd fentebb a felkészülésről.
4. Összeállítás. Az ültetés két kivétellel a játékosok igényeihez és nem a konkrét mérkőzésekhez igazodott. A délelőtti találkozókon Magyar Péter pihent, ez összhangban volt a lille-i tapasztalatokkal, de az a két meccs, a lengyelek és az olaszok ellen, amelyeken presztízsből játszani akart, lett a legsikeresebb. Koltai Gábor nem szívesen játszott napi kettőnél többet, így délután ő általában kimaradt. A verseny előtt úgy gondoltuk, Kovács Mihálynak sok lesz végigjátszani az Eb-t (ezért is hívtuk be Jakab Sándort), de ő az első nap közepén bejelentette, hogy majd szól, ha nem bírja. Így „keletkezett” kezdeményezésére a kvázi alkalmi Kovács–Gál pár és maradt ki teljesen Jakab Sándor. Az események nem igazolták ezt a demokratikus módszert, én pedig kapitányként nem avatkoztam közbe.
5. Egy pár jó teljesítménye kevés. A Kovács–Koltai pár végig egyenletesen, megbízhatóan és eredményesen játszott, amit a remek cross IMP eredménye is igazol.
6. Van úgy, hogy nem megy a lap, miként az a klasszikus viccben is elhangzik. Természetesen egy-egy partit lehet a szerencsére fogni, de 368-at már nem. Az a tény, hogy 29 olyan parti volt, amelyben gém különbség volt ellenünk, azaz ők bemondták, mi nem, megcsinálták, mi nem, jó színben mondták (ebben nincsenek benne a kontrák miatti nagy különbségek), valamint további 9 rossz szlem a játékunkat minősíti.
7. Összeomlás. A sorsolás ismeretében úgy látszott, hogy egy közepes első nap és viszonylag könnyű két további nap után jön a mindig meghatározó lengyelek elleni meccs, és ezután fordulunk rá az utolsó két napra, amikor minden ellenfél a várható riválisok közül kerül ki. Az első nap rendben volt, a következő kettőn nem sikerült a várt eredményeket hozni, majd minden egyre távolodott. Egyre hitevesztettebbek lettünk, az olimpiai bajnok pár korábban jó partnershipje elbizonytalanodott, elkezdtek a partnerek nem bízni egymásban, a cserék nem hoztak változást, eluralkodott a csak már vége lenne szemlélet. A 23 mérkőzésből 8-at nyertünk meg, átlag alatt 6,5 ponttal végeztünk. Az első hét, továbbjutó helyezett ellen közel 50 százalékos eredményt értünk el, köztük a remek győzelmek a lengyelek, az olaszok és az osztrákok ellen és a megalázó vereségek Izraeltől és Svédországtól. Ez elég kellett volna, hogy legyen, ha a középmezőny és a sereghajtók ellen érvényesül az általunk elképzelt papírforma.

Hogyan tovább?
Az én megbízatásom egy alkalomra szólt. Felelősségemet vállalom és levonom a konzekvenciákat, a későbbiekben nem szándékozom ezt a posztot betölteni. Ami a csapatot illeti, sajnos az olimpián a címvédő Magyarország a szeniorkategóriában nem vesz részt.