Amerikába ment, híres mestersége: bridzsező – Nagy Péter

„Holnap indulunk”– mondta Zoli egy ködös novemberi estén, miután elástuk a soha nem használt pisztolyokat a grundon. Ugyanis forradalmi hevületünk hamar lelohadt a T34-esek láttán, és inkább búcsút mondtunk a fegyvereknek. Hadat viseljenek mások, mi inkább kártyázzunk… A 21-es tűnt a legalkalmasabb játéknak, azt gyorsan abba lehet hagyni, ha az óvóhelyre kell menekülni. Zoli „véletlenül”elhozott egy zsák telefontantuszt egy rommá lőtt trafikból, így nem kellett a spájzba menni játékpénzként használandó babszemekért. Mint utóbb kiderült, szerencsénk volt, az oroszok már ott lapultak…

Zoli bejelentését abban a pillanatban nem is tudtam értelmezni, vajon kik indulnak és hová? Hiszen a városban nem lehetett biztonságosan közlekedni, a villamosok és buszok nem jártak, szórványos lövöldözések zaja idegesítette az embereket, karhatalmisták igazoltattak általuk gyanúsnak vélt személyeket. Könnyen a fogdába lehetett kerülni, különösen az esti kijárási tilalom megszegőinek. Ámde Zoli, Attila, Öcsi és Mihály, a környékbeli pesti srácok apró galerijének tagjai nem egy rövid sétára, hanem egy távoli útra készültek. Az utazás pillanatnyi célja annyi volt csupán, hogy el innen! Elsősorban a szegénység és a kilátástalanság elől akartak menekülni egy élhetőbb világba.

Egyébként az otthon elhagyása számukra nem volt újdonság. Zoli családját Benes dobta át a Dunán, Attila és Mihály szülei a románok elől szaladtak gyermekeikkel Pestig. Öcsi apja csendőr volt egy vidéki faluban, a csendőr egyetlen lehetősége pedig a futás volt, még akkor is, ha ember maradt az embertelenségben. Zoli barátom engem is hívott, de én nemet mondtam. Talán gyávaságból, a bizonytalantól félve? Vagy mert a háború által ugyan erősen megtépázott, de élhető családi házban éltem, ők pedig komfort nélküli szuterénekben összezsúfolva? Vagy mert a családi, sportolói és egyéb kötődéseim erősebbek voltak? Talán, mert a rendszer minden negatívuma ellenére gyerekként – egyébként később is – jól éreztem itthon magam? A lényeg: eszembe sem jutott a távozás. Így újra felvehettem lila Dózsa-melegítőmet, amit a vérzivatar napjaiban rémülten és villámgyorsan elrejtettem padlásunk rejtett zugában. Ugyanis az a hír járta, hogy a belügyi sportegyesület tréningruhájában lóg egy ávós a körúton.

A történet azonban nem róluk és rólam szól, hanem a több százezer, a nyitott ketrecből különbözőokokból szabadulni vágyóhonfitársunk egyikéről, aki 1956-ban még tizennégy éves kamasz volt. A kockázatos lehetőséggel élő, a felnőttkor küszöbén álló barátaim döntését indokoltam, de egy tizennégy éves gyermek kirepítése a családi fészekből alapjában véve nehezen felfogható és megrendítő. Ugyanis a fiú – családját hátrahagyva, valószínűleg szülői ösztönzésre – a nagybátyjával menekült a rövid időre távozást színlelő kommunizmus kísértete elől. (Nagy Péter kétszeres világbajnoki második bridzsező)

A menekültek első állomása főként Ausztria lett. Itt vártak hosszabb-rövidebb ideig arra, hogy valamelyik földrész befogadja őket. Sok volt köztük a diák, vagy aki tanulni vágyott, de származása miatt az óhazában ez akadályokba ütközött. A vasfüggönyön túli világban gavallérosan viszonyultak hozzájuk. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a megfelelő oktatási intézetek befogadják őket.

A tizennégy éves Nagy Péter is Bécsben várt eljövendő élete színhelyére. Néhány hónap elteltével, 1957 májusában Új-Fundlandon, egy hóval borított legelőn landolt a repülőgép Péterrel és társaival. Valaki meg is jegyezte, hogy retúrjegyet kellett volna venni… A sors hihetetlen játéka, hogy a gépen ült Retek György is, akivel már a bécsi szálláson együtt voltak. Ekkor még nem sejtették, hogy az észak-amerikai kontinensen mindketten a bridzs kiemelkedő személyiségei lesznek.

Pétert szeretettel fogadta új hazája, Kanada. Meghálálta a bizalmat. Érettségi eredménye a legkiválóbb volt Québec tartományban, pedig a repülőgépről lelépve még sem angolul, sem franciául nem tudott. Könnyedén felvételt nyert a patinás Princeton matematika szakára. Az egykor szigorú presbiteriánus szemléletű intézetben az oktatás a modern időkben világi lett, de a hely szelleme még ott lebegett az ősi falak között. Az előkelő intézménybe főleg a felső tízezerhez tartozó családok diákjai jártak, a múltban és a jelenben is világhírű oktatók előadásait látogathatták. Többek között Albert Einstein, Neumann János, Wigner Jenő is tanított itt.

Péter nehezen illeszkedett be az elit társaságba. Két szempontból is idegen volt: magyar és kanadai. A bridzs is elvonta a figyelmét a tanulástól, így rövid időre félbeszakította tanulmányait, de végül befejezte az egyetemet, majd visszatért Montrealba. Délelőttönként Retek György irodájában dolgozott, ámde szabad idejét főleg a bridzsnek szentelte, így délutánjaiban és a hétvégeken a magas alapú robberbridzs és a versenyek játszották a főszerepet. Villámgyorsan a kanadai élvonalba került, és a legjobb játékosok csapataiban egyre jobb eredményeket ért el. Joey Silver, George Mittelmann, Eric Kokish társaságában győzött a hazai, észak-amerikai és egyéb nemzetközi versenyeken. Kokish és Nagy ezüstérmet nyertek 1978-ban a páros-világbajnokságon, és később Ralph Katzzal megismételte ezt az eredményt 1990-ben, ezúttal nem Kanada, hanem az Egyesült Államok színeiben. Érdekesség, hogy mindkét alkalommal a brazil Marcello Branco lett a világbajnok, és Péterhez hasonlóan ő is partnert váltott. A sok siker között is jelentős, hogy az 1980-as bridzsolimpián a Kokish–Nagy kettős kapta a legszebb ellenjátékért járóelismerést. (Eric Kokishsal 1978-ban ezüstérmes lett a páros-világbajnokságon)

Kokish és Nagy a bridzs elméletével is foglalkozott. Péter nevéhez fűződik a nemes szín sima emelése utáni mesterséges 2 szanzadu konvenció kidolgozása, amelyben a rövid és hosszú színű gémkísérlet egyesül.

Káprázatos és fantáziadús felvevő- és ellenjáték-technikáját ez a parti is igazolja.

A Nyugat helyén ülő Nagy Péter kis pikkel indult, Eric Kokish pedig treff hívással elbuktatta a felvételt.

A 80-as évek közepén Chicagóba költözött. Matematikus agya és bridzsező fantáziája segítségével sikeresen kereskedett a tőzsdén. Egy versenyre utazva a repülőgépen ismerkedett meg feleségével. Donna Hay is versenybridzsező volt, így a továbbiakban együtt járták a világot. (Szintén versenybridzsező feleségével, Donnával és fiúkkal, Dáviddal)

Gyermekük is született: David. Időközben a család Las Vegasban lelt otthonra. Lehet, hogy azért, mert Nagy Péter a bridzsen kívül a pókert is imádta. A magas alapú játék jövedelmező volt, azonban izgalommal, feszültséggel járt. De egyébként is váltogatta egymást küzdelmes életében a csúcsok meghódítása és a mélybe zuhanás. Végül a megfáradt szív megállt, Pétert – vagy, ahogy a becenevén szólították: Ivánt – a Hotel Bellagio pókerasztala mellett érte a hirtelen halál 2003-ban. Mikszáthot idézve „Van úgy, hogy nem mén a lap.”

Kokish megrendítő, megható nekrológot írt. Több újság részletes cikkben emlékezett meg róla.

Gyakran járt haza Pestre a szüleihez. A 80-as években személyesen is találkoztam vele. Szász Domokos lakásán jöttünk össze, a hazai élmezőny néhány tagja is jelen volt. Kicsit bridzseztünk, de főleg ettünk és ittunk. Ő csak evett. Talán korábban kellett volna megismerkednünk… Az évtized végén egy alkalommal Dumbovich Miklóssal játszott az Építők Klubjának párosversenyén. Majdnem elérték az átlagot. Hiába, senki sem próféta a saját hazájában…

Kanadában a Hírességek Csarnoka őrzi emlékét. Mi is büszkén gondolunk rá, ahogy a nagyvilágban korábban hírnevet szerző többi magyar származású bajnokra is.