„Mindig hittem abban, hogy a rosszat követi valami jobb. Eddig bevált!” – Retek Gyurival Pesten

A Groupama Arénában találkozunk, de nagyon elfoglalt. Kézzel írt napirendjét mutatja, sűrű a program, rengeteg az értekezlet. Igazolványa szerint a budapesti Eb vendége, de én inkább a vendéglátók közé sorolnám, csekély szabadidejében idegenvezetőként az EBL tisztségviselőit kalauzolja Pesten és Budán. Aztán az Ottlik-kiállítást javaslom, az IF Kávézót, a programokat. „Bridzs és jazz” – olvassa a szórólapon. „A két kedvencem” – mondja Retek György, és másnap már a Ráday utcában beszélgetünk házi limonádé mellett.

Visszagondolva az, hogy 1936-ban születtem, sok mindent meghatározott. Gyerekkoromban ugyanis imádtam a focit. Ott voltam az MTK valamennyi csapatának a mérkőzésein, sőt az edzésein. Egy ideig még futballbíró is akartam lenni. Utáltam, hogy elcsalják a meccseket. A tanfolyam jól ment. Mi fiatalok jobban futottunk, mint a kiöregedett focisták, akikkel együtt voltunk. Aztán – már Kanadában – kimentünk egy olasz–spanyol meccsre, ahol a közönség összeverekedett, a bírót is elverték, a kedvem elszállt. De 14 éves koromban, amikor megkérdezték, mi akarok lenni, azonnal rávágtam: textilmérnök. Csak azért, mert az MTK-t akkor éppen Textilesnek hívták. Mármost, ha egy évvel később születtem volna… Ugye, 51-ben már Bástyának hívták. Bizony, nagyon más életpálya. De ez csupán a dolog egyik fele. Ugyanis apámnak két éven keresztül volt egy kis üzlete. Így nekem, egyéb származásúnak nem teljesíthették a kérésemet. Ezért aztán a kereskedelmibe kerültem, ott is egy különlegesen jó tanárhoz, Simon Endréhez, aki könyvvitelt és statisztikát tanított. Ő nevelt rá a számok szeretetére, logikájára. (Baráti bridzsparti 2001-ből Bill Gates, Warren Buffett és két ACBL-vezető társaságában)

Ott voltam a Rádiónál 56-ban, amikor közénk lőttek. Húszéves voltam, harmadéves egyetemista a Közgázon, akkor éppen nemzetőr. Szüleim biztattak, de nem nagyon akartam elmenni. Aztán egy este láttam, hogy fiatalokat raknak fel teherautókra. Arra gondoltam, hogy ez a hazafidolog most nem lesz nyerő.

Teljesen egyedül mentem ki. Bennünket, egyetemistákat Bécsben a Pfeilgassén egy kollégiumban szállásoltak el. Velünk semmi gond nem volt, mindenki szívesen látott tanulni vágyó fiatalokat. Úgy határoztunk, hogy olyan messzire megyünk, amennyire csak lehet. Az Egyesült Államok és Kanada jöhetett szóba. A kanadaiak két nappal előbb jelentkeztek.

Montrealban folytathattam az egyetemet, a Közgázon letett vizsgáimat mind elfogadták. De csak esti tanulmányok jöhettek szóba, hétfőtől szombatig nappal dolgoztam. Kezdetben száz dollár volt a havi kereset, ebből 10 volt az adó, 40 ment szállásra, 10-et félreraktam, hogy majd egyszer kihozom a családot. Nem voltak illúzióim, de ma is úgy tartom, hogy az embert kell, hogy mindig emlékeztesse valami az elhatározásaira. Angolul is meg kellett tanulni valahogy. Tanfolyamra nem tellett volna, de a mozi jutányos volt. Az egyikben csak cowboy filmek mentek. Vasárnap délben befizettél az előadásra, egymás után lement három film, aztán újrakezdték, de nem kellett újra jegyet váltani. Éjfélig mozizhattál. Mondjuk kicsit korlátozott lett a szókincsem és furcsa a kiejtésem, de működött a dolog. (Kanada csapatát díjazza Giannarigo Ronával Lille-ben 2012-ben)

A bridzs az egyetemi klubban jött elő. Nem tudtunk róla sokat, de nagyon lelkesek voltunk. Vettünk 35 centért egy kis Goren-oktató könyvet. Nekem kellett elolvasnom és a kártyaparti előtt fejezetenként beszámolni. Volt, hogy kérdéseket tettek fel, és szabódnom kellett: ott még nem tartok… Fogalmunk se volt arról, hogy mire vállalkozunk, de nekiláttunk megszervezni a kanadai egyetemi bajnokságot. Mindenhonnan jöttek csapatok, és mi díjakat osztottunk. Egyáltalán nem voltunk annak tudatában, hogy a bridzsnek már vannak létező szervezetei. Ők aztán „felfedeztek” bennünket. Jó szervezőre és különösen pénztárosra mindig szükség volt. Egyre többen bíztak meg a munkámban, egy idő után a régió vezetőjévé választottak, így kerültem be az ACBL-hez. Első nagy megbízásként azt kaptuk, hogy hozzuk Montrealba az észak-amerikai bajnokságot, ez 1985-re sikerült. Később az ACBL választottjaként kerültem a világszövetséghez. Így aztán 2002-ben sikerült városomba vinni a világbajnokságot is…

 


George Retek
1979–2012 az észak-amerikai bridzs szervezet (ACBL) igazgatói testületének tagja, 2002-ben elnöke, előtte kincstárnoka

1988–2012 a Bridzs Világszövetség (WBF) végrehajtó tanácsának tagja, 1990–2002 között kincstárnoka, 1998–2010 között alelnöke, 2010–2012 között tiszteletbeli főtitkára; 17 különböző bizottság munkájában vesz részt, 1991–2002 között a pénzügyi bizottság elnöke

2002-ben a WBF „akik legtöbbet tettek”, 13 főben maximált bizottságába (Committee of Honour) választják

2015-ben elsőként kapja meg a Kanadai Bridzs Szövetség (CBF) életműdíját 33+ éves szolgálatért

Játékosként eddig 16 nagy világversenyen vett részt, 8 szervezésében, lebonyolításában vállalt szerepet


 

Bridzsfunkcionáriusként sokszor, sokan ellenezték javaslataimat, de makacs voltam, és az idő végül engem igazolt. Hogy hirtelen csak két dolgot említsek, mielőtt odakerültem, az ACBL vezetői első osztályon utaztak. Addig szívóskodtam, hogy ne költsék a tagság pénzét feleslegesen, amíg elfogadták a turista osztályra szóló jegyeket. Aztán én vetettem fel, hogy tiltsuk be a dohányzást a versenyeken. Az első szavazást 24:1-re veszítettem el. De később átment. Szóval, bár olykor nem voltam népszerű, az igazság az, hogy szakemberre mindig szükség van. A testületek alkalmazói a menedzsmentnek, de sokszor csak aláírói a terveknek, beszámolóknak. Nem árt, ha valaki el is tudja olvasni ezeket. És jó, ha van olyan vezető, aki ezt fontosnak tartja. Bobby Wolff és José Damiani például ilyen emberek voltak a WBF élén. Az utóbbi volt egyébként az, akitől a legtöbbet tanultam bridzsadminisztrációból. Mindig van kitől tanulni, és sohase késő.

Ami a szakmámat illeti, az egyetem után, 1960–1962 között külön tanulmányokkal szereztem oklevelet hites könyvvizsgálóként. Egy nagy cégnél dolgoztam, ahol rengeteget tanultam. Kapcsolatunk azután is megmaradt, hogy 1969-ben saját céget indítottam. Ehhez nem elég az ismeret, a tudás. A sikerhez kell ismertség, kapcsolatok, önbizalom is. Amikor végül pár évvel ezelőtt eladtam a cégem, hosszasan tárgyaltunk egy megfelelőnek tűnő érdeklődővel. Már csaknem megállapodtunk, amikor az aláíráskor szerettek volna lealkudni 20 százalékot. Felálltam az asztaltól, de csak reméltem, hogy jön újabb lehetőség. Aztán nem sokkal később sikerült egy másik céggel megállapodom, amely ma is számít a tanácsaimra.

Ez a jövőbe vetett bizalom az évek alatt mindig megmaradt. Magyarul azt mondjuk, „minden rosszban van valami jó”. De hozzám az angol változat áll közelebb: „there are no disasters, only opportunities”. Ez történt velem a magánéletben is. Fiatalon elhagyott a barátnőm, akivel már az esküvőt terveztük. Borzalmasan le voltam sújtva. De aztán megismerkedtem Marival, 1971-ben összeházasodtunk, fiunk révén két unokánkkal szép családunk lett, és ma is boldogan élünk, sőt bridzsezünk együtt télen Floridában, nyáron Montrealban. Húgom, Marietta, akit még 1964-ben, húszéves korában vittem ki, később magas állásokat töltött be kanadai hivatalokban, Ottawában él. (Családi karácsony Floridában 2015-ben)

A magyar szövetség vezetőivel mindig baráti volt a kapcsolatom. A világversenyeken a magyaroknak szurkolok, ha nem a kanadaiak ellen játszanak. Tetszik profi hozzáállásuk. A változások után a világszövetségben felmerült, hogy hozzunk versenyt Kelet-Európába. Vállaltam, hogy megpróbálkozom ezzel Budapesten. Az egyik legnagyobb szálloda vezetőjével tárgyaltam erről 1992-ben. Elmondhatom, hogy akkor nem voltak megfelelőek a viszonyok a tervhez. Úgy tűnik, mára ezek kedvezően változtak, és nagy örömömre szolgált, hogy a budapesti Eb, Homonnay Géza vezetésével és Harsányi József segítségével, ilyen jól sikerült. A magyar eredmény, főleg az open csapaté, persze alakulhatott volna jobban a végén, de talán nekik is megtetszik az én vezérelvem…

A nemzetközi bridzsszervezetekkel továbbra is élő a kapcsolatom, de már nem szeretem a hosszú tanácskozásokat. Most segítek a 2018-as orlandói nyílt világbajnokság előkészítésében.

Visszatérve az indulásra, akkor ott Bécsben, mi, a pfeigassei kollégiumi szoba lakói, sokan velem együtt húszévesek, anélkül hogy tudtuk volna, örök barátságot kötöttünk. Valamennyien jól boldogultunk az életben, és ami a fő, megvagyunk. Augusztus végén találtunk egy mindenkinek alkalmas napot, akkor újra összejövünk Montrealban. És nagyon elégedett vagyok, mert itt Budapesten találtam egy léggömböt, rajta a számmal: 80. Pesti lufit viszek haza…”

Retek Gyuri rendszeresen indul versenyeken. Tavaly csapatával a harmadik helyen végzett választott hazája bajnokságában. Ősszel Wroclawba készül, feleségével az olimpia kereteiben zajló vegyespáros versenyen indul.